zora

Egy ideje átirányítom a leveleimet az elsődleges emilcímemre arról az emilcímről, amit emiatt a blog miatt hoztam anno létre. Kicsit olyan, mintha elkezdtem volna verni a koporsószögeket itt ebbe, nem mintha a barátaimon kívül bárki írna oda, arra a címre, volt pedig régen, hogy egy-egy olvasó levelezett velem, de már ilyen random érkező levél sincs, meg szerintem olvasó sincs. Kifulladt ez, kár is volna győzködni. (De fasza volt néha, nem?)

Ma reggel rájöttem, hogy miután nem használom a blogger emailcímemet, így a Google Readert sem kapcsoltam be már vagy két hete, féltem, hogy le is maradtam valamelyik barátom fontos történéséről, de mikor két hét után megnéztem ki, mit posztolt, azt láttam, hogy már a barátaim sem nagyon blogolnak. Mindenről Zuckerberg és a Facebook tehet, ami egyébként tökéletesen elég, ha az ember szeretné megosztani a gondolatait. Persze ahogy idővel eltűnnek a blogjaink, hiányoznak, de olyanok kicsit, mint valami kinőtt gúnyák, le kell őket vetni, letenni és otthagyni. Ez a most, ezt a posztot író zora például már nagyon messze van attól a zorától, aki egyrészt anno elkezdte, másrészt aki tudta úgy írni, hogy érdekes legyen. Felnőttem közben, vagy mi. Ez klassz lenyomat arról, milyen voltam azelőtt. Gondolom soha, senki nem olvas bele az archívumomba, beleértve magamat is. Nemtom mi történik az út szélén hagyott, porfútta blogokkal. Összeszedi őket a freeblog hullaszedő robotja, vagy ott maradnak közszemlére örökre? Az de szar volna, meg minek is. Majd figyelem és ha úgy érzem, na most jött el az idő, kitörlöm a picsába.

(Az is a szánalmas vergődés egyik jele, ha a blogger időről-időre megállapítja, hogy jaj de nem megy már a blogolás, istenuccse harakirizi a blogot, de persze nem meri, mert tudja, hogy úgyis lesz mindig még egy utolsó utáni bejegyzés. Ettől még szánalmas persze.)

((Azért aki mégis rendszeresen ír még, azt jó olvasni, na hagyjátok abba!))

Ma úgy indultam el sétálni a gyerekkel, hogy elfelejtettem tükörbe nézni. Így történt, hogy kb másfél órát jöttem-mentem úgy, hogy reggelről egy fél kakaóscsiga volt a szám alá száradva. Összeszámoltam, egész addig míg a tesómmal össze nem futottam és ezt harsányan röhögve nem konstatálta, összvissz 4 emberrel beszéltem, akiknek pedig a kurva anyjukat, amiért nem voltak képesek szólni, hogy hogy nézek már ki.

Azért hogy kicsit háborogjak is (káromkodhatnékom van), feltétlen el kell mesélnem, hogy mekkora tahó parasztok dolgoznak a cégnél. Ott van mindjárt XY-né, akinek többek közt az a feladata, hogy intézze az ilyen kismamák ügyeit, mint én. XY-néról tudni kell, hogy olyan stílusban kommunikál az emberrel, ahogy nálunk a kutyával szokás. Ha egyáltalán szíveskedik válaszolni kérdésekre. Sajnos nem ismerem személyesen, mert az ország másik részén dolgozik (mert amúgy már elküldtem volna párszor a büdös picsába). Nemrég okoztam neki 10 percnyi plusz munkát, amit alaposan az orrom alá dörgölt egy e-mailben, én meg küldtem neki egy doboz bonbont postán, gondoltam érezze magát szarul, amiért egy kollégája így köszöni meg neki azt, amit amúgy nem kéne, hisz az ő feladata intézni. Eltelt egy hét, hát egy kibaszott sor nem sok, annyit nem küldött ez a vén ribanc, hogy megkapta, vagy hogy köszönöm vagy hogy a kurva anyámat, semmi. Remélem az utolsó falat a torkán akad és megdöglik. Ha esetleg nem, akkor egy nap, amikor elmegyek máshova dolgozni, a céges levelezőlistán elmesélem majd ezt az egészet, rohadjak meg, ha nem.

Tegnap este megnéztem a Nell, a remetelány című filmet és kurvára szíven ütött (szerintem bármilyen film képes lenne erre, olyan ritkán tudok végignézni egyet is), a végén sírtam. Aztán arra gondoltam, hogy ez a Liam Neeson néha megbőget, ott volt a Schindler listája, azon is sírtam, nem is beszélve kismamaként, asszem akkor néztük Az út címűt. Azt is megsirattam. Reggelre rájöttem, hogy abban speciel nem is ő játszott, hanem Viggo Mortensen, de ez csak apró nüansz, olyan egyformák ezek a faszik.

Annak idején azt mondtuk, a blogok halálát a boldog párkapcsolatok okozzák, hát bebizonyosodott, hogy nem, az új elméletem szerint a női énblogok halálát az anyaság és a Facebook egymással karöltve okozzák. Nincs idő írni, a gyermek napi 24 órás elfoglaltság, s milyen kurvajó elfoglaltság már, ki a tökömnek van kedve blogolással időzni? Ha mégis mondanivalóm van, azt meg el tudom intézni egy mondatban FB-n, kész. De majd persze bizonyára jön olyan időszak, amikor újra lesz idő meg kedv, majd ha megvan az új elmélet arról, hogy mi okozza az anyaság okozta kussba fordult blogok feltámadását, feltétlen megosztom.

Ahogy a gyermek nő - és ezzel együtt a nappali alvásideje csökken - úgy van egyre kevesebb időm blogolni, ez gondolom teljesen érthető. Az idő rohan és a mi gyönyörű bájos kis gyerekünk időközben fél éves lett. Vannak néha nehéz napok, időszakok, gecinehezek. Amikor nyűgös, de nem tudni mi baja, már hisztizni is ügyesen tud, meleg van, ő is izzad, taknyos két hete, gyógyszerezzük, tűri a kurva orrszívó porszívót hetek óta, de valahányszor ránézek elolvadok és szeretnék lassítani minden percet, mert tudom: kurvagyorsan felnő és most kell kiélvezni a kisbabaságát. Kismorci okos, érdeklődő, mindenre kíváncsi, leleményes, játékos, bájos kis teremtmény. Néha nagyon magam látom benne, néha nagyon az apját, kb így meg is oszlanak a vélemények abban, hogy kire hasonlít (szerintem inkább rám). Érdekes látni, ahogy változik, napról-napra, minden olyan gyorsan történik és nem lehet ezt sehogy sem megörökíteni jól, igyekszünk sokat fotózni, de azok a pillanatok a legérdekesebbek, amikor közelben sincs a fényképező. Mindent úgy kell megélni, hogy tudjuk, ha nem is egyszeri, amire épp rácsodálkozunk, csak rövid ideig tart, utána jönnek az újabb kunsztok, arckifejezések, szokások.

Ha egyszer gyereketek lesz, majd meglátjátok, miről beszélek, akinek meg van, az biztosan megerősíti ezt.

FTR: a gyermek születése óta tartó ugrásszerű gyarapodása a 20. héten 8800 grammnál megállt. 10 napja nem hízik már olyan brutálisan durván, viszont mióta nem hízik, azóta folyton sír vagy ordít vagy nyafog, vagy ennek valamelyik szinonimáját csinálja. Pechünkre nem csak nappal. Ó, hogy visszasírom amikor a kis 8 hetes elkezdte átaludni az éjszakákat! Na ennek egy ideje vége, éjjelente rendszeres a felsírás, ami jó esetben ringatással elmulasztható, de az éjszaka közepén már rég nem úszom meg az etetést, aminek következménye, hogy a gyermek befészkelte magát a hálószobánkba és én, aki azt mondtam, nem tudok vele együtt aludni, nagyon is tudok basszameg. Nem gurulok rá, nem nyomom agyon, szépen alszunk. Az apja, hogy legalább legyen egy kis nyugodt alvása hajnalonként a nappaliba a kanapéra dezertál, nézzük el ezt is a kisdednek, gondolom.

A doki az éjszakai műsort a fogzásnak tudja be, meg nő a csontja, mondja, aztán ki tudja, majd ha egyszer tud beszélni, elmondja mi a bánata, egyelőre csak a feje tetejére állt élet és napirend van, én meg fáradt vagyok, türelmetlen, cigizni akarok, inni akarok, bulizni akarok, kimenőt akarok és tudom, ez a nehéz időszak is elmúlik majd, csak hát ugye mikor. Egyébként meg imádjuk, mert ügyes, okos, érdeklődő, barátságos, bájos kisgyerek. Ha puszilgatom a pucér hurkáit úgy kacag, ahogy senki se tud.

Ha mesélem valakinek az úton, aki lekapcsol és megkérdi milyen baba a kismorci, hogy itthon egy méregzsák, nem hiszik el. Szerintem unja a fejemet. Kevés vagyok neki. De kellek, mert kurvára cicifüggő, sőt, ciciperverz!

Szeret falun lenni a nagyszülőknél, én is szeretek otthon lenni a szüleimnél, itt viszont nagyon sokszor utálok lenni. Minél többet vagyok otthon a Faluban, annál jobban vágyódom haza és érzem azt, hogy nem vagyok itt Budapesten itthon. Legszívesebben hazaköltöznék a tarkafaszba.

A hajam meg úgy hullik mint a hó, kb úgy kell elképzelni a fejem, hogy a terhesség idején meg előtte volt összesen 5 szál hajam, abból azóta a helyreállt hormonműködésnek köszönhetően 3 kihullott, a negyedik még épp nem, de majd fog, úgyhogy júniusban lehet, hogy hirtelen felindulásból levágatom a maradék egyet a gecibe, hogy még az anyám sem ismer majd rám.

Úgy érzem találkoznom kell Montaggal.

Annak idején, amikor véget ért a kamaszkorom, összekötöttem őket egy szalaggal, beletettem egy zacskóba, aztán még egybe és gondosan, tűzőgéppel zártam le, mint ahogy a múltat szokták rendesen. A szekrényem legaljára dugtam a zacskót és elhatároztam, egyszer rituálisan égetem majd el mindet. Volt vagy 10-12 füzet, ilyen-olyan méretűek, vastagságúak, valamikor 12-13 évesen kezdtem el írni őket és jó sokáig tartott, míg azt mondtam, már nem kell, nincs rá szükségem. Hogy kiírjam magamból. De az is lehet, hogy valamikor a blogírás kezdetével ért véget a füzetekbe írás és csak a technikai kivitelezés változott.

A rituális elégetés a szülői portán azóta is várat magára, oka pedig olyan egyszerű: a gyávaság nem engedi, hogy megtegyem, mert megszabadulni a múlttól úgy látszik sokkal nehezebb, mint gondoltam. Hiába mondom évek óta magamnak, hogy elégetem őket, de úgy tűnik, az a lezárt zacskó, benne a tizen- és huszas éveimmel, titokban inkább várnak arra, hogy szembesüljek velük újra, semmint hogy váljanak lángok martalékává örökre.

Többszöri nekifutásra lett meg a zacskó, amit a szüleim több más kamaszkori (nem tudom kinek meddig tartott, nekem legalább 25 éves koromig) cuccommal felköltöztettek a padlásra, dicséretükre szóljon: tiszteletben tartották mindig mindenemet, a zacskón a tűzőgépkapcsok érintetlenek voltak, benne több, mint 10 évemmel. Múlt hétvégén lehoztam őket a padlásról. Minden olyan volt, mintha tegnap tettem volna el: se por, se más nem emlékeztet arra, hogy ezek régi kacatok.

Két napja csak kerülgetem a zacskót, ha hozzányúltam kicsit égette a kezem és nem tudtam, mi a jobb, nyitni vagy csukva hagyni, visszavinni anyámék portájára a következő hazautazáskor és tényleg máglyára vetni anélkül, hogy újra belenéznék... Nem azért, mert velem olyan extrém dolgok történtek, inkább csak mert annyi érzelem, rossz döntés, meggondolatlanság, idióta önzetlenség van azokban a füzetekben, hogy nem tudtam, érdemes-e újra szembesülni korábbi önmagammal, hülyeségeimmel, hibáimmal, kudarcaimmal.

Veszélye óriási: rájöhetek - és hát 32 éves korára az embernek fejlett az önismerete -, hogy nem múlt el minden nyomtalanul és nem is nőttem ki minden hibám, bármennyire is szeretném, ha néha nem így lenne: én valahogy az évek múlásával is én maradtam.

Ma felnyitottam a zacskót, pedig tudom, hogy kurvára nem kellene ezt tennem, milyen ócska perverzió már direkt szembemenni valamivel, amiről tudjuk, inkább lesz rossz, mint jó, ugyanakkor a körmeit vájja ott legbelül, hogy muszáj.

A lófaszt muszáj valójában.

Csak valami kényszeres izé ez, még egyszer találkozni valakivel, akiről a legrosszabb, ami kiderülhet, hogy magával hurcolta a jövőbe egy csomó hülye tulajdonságát. Ehhez mondjuk nem kellene fellapozni őket, mert anélkül is tudom. Maradnak hát ócska álindokok a miértre, mintha nem tudnám fejből a múltam. Tudom. De akkor is látnom kell.

Nem fogom azért túlzásba vinni, belenézek a füzetekbe, aztán fogom a tűzőgépet, lezárom a zacskót és visszaviszem őket haza és egy szép nyári estén tényleg végzek velük. Addigra remélhetőleg eltompul az érzés, hogy keresek valakit, aki voltam (aki hülye voltam, sokszor rontottam el sok mindent), vagy hogy sikerül magamban lezárni olyan dolgokat örökre, amiket talán hosszú ideje nem sikerül. Nem ott van a megoldás, sebeket feltépni, saját magamnak, belátom, irgalmatlan nagy faszság.

A blogot több, mint 6 éve írom és alig volt olyan, hogy visszanéztem volna benne bármit is. Gondolom egyszer eljön majd az is, amikor már nem nagyon írom, hanem eszembe jutnak majd azok az élmények, események, amik 2003 óta történtek velem és azt hiszem majd, hogy újból látnom kell milyen voltam és azóta milyen lettem. Az ilyesmik persze mindig a hibáinkra, hülyeségeinkre, nem a pozitív történésekre vannak kihegyezve. Nem azt nézzük vissza, mit csináltunk jól, mi sikerült: a baromságokat, kudarcokat, mintha vissza lehetne csinálni, vagy másképp, okosabban. Dehogy kell visszanézni.

Tudjátok mi a különbség a füzetekben írott egykori naplók meg az éppen most is íródó blog között? A füzetek, meg minden ami benne van, olyan távolinak tűnik, s ha már mindegy is bennük sok minden, mégis nehéz leszámolni velük. Még a tönkretételük is körülményes, mert ilyesmit az ember csak nem dob le a szemétledobón.

A blog az más. A blogbéli, felnőttkori önmagamra nem haragszom annyira, ez a zora egy fokkal jobb kiadás. A blogot - ha majd eljön egyszer az ideje, csak egy gombnyomás - sokkal könnyebb lesz lezárni.

Rengeteg dolgot kellene lenyomatolnom ide, de valahogy mindig elmarad a blogolás. A kisgyermek nem szarakodik sokat, jelenleg a 9 kiló határát feszegeti és még innen van az ötödik hónapon. Alvászavarok léptek fel, melynek oka ismeretlen, legyen mondjuk a fogzás, azt mindenre rá lehet mondani, meg hát előbb-utóbb tényleg kinő majd valami a szájában. Ami a finommotorikát illeti jelenleg minden, a keze ügyébe kerülő dolgot a szájába gyűr, plusz az öklét mellé - mikor rájön, hogy ez nem sikerülhet, pillanatok alatt bassza fel magát, öröm nézni. A veszett kutyákét megszégyenítő módon nyáladzik,

Tegnap az jutott eszembe, hogy olyan régóta ír

Szeretném, ha nem így lenne, de valahányszor elhaladok a közeli sportcentrum teniszpályái mellett, mindig, MINDIG eszembe jut a Ken Park idevágó jelenete. Több magyarázatot ez gondolom nem igényel. Van, amit csak soká hever ki az ember, rossz, rossz, rossz.

Anyám azt mondta keressek egy privát gyerekorvost, akihez időnként elviszem, megmutatom, végigkíséri, ahogy cseperedik, aki lesz A gyerekorvosunk. Mert számomra döbbenetes szembesülni azzal, hogy akihez lakcím szerint tartozunk, ugyanolyan leszarós stílusban foglalkozik a gyerekemmel, mint általában az összes megkeseredett, életunt, fásult SZTK-s orvos a felnőttekkel.

Csalódtam, a mienk egy szar alak.

Mert ha van 5 kérdésem a gyerekkel kapcsolatban, 3-at gyorsan feltehetek, de a negyediknél már érezteti, hogy lehetne menni. Mert ha odamegyünk, csak akkor néz rá a gyerekre, ha el kell végezni a kötelezőket, amúgy nemtom mivel pöcsöl, de folyton a számítógépét nyomkodja. Azért is utálom, mert míg mi benn vagyunk tanácsadáson-oltáson, ő 2-3x is kimegy máshova, majd visszajön, a nem tudni honnan, valószínűleg a beteg gyerekes rendelésre szokott átmászkálni. Minden alkalommal kinyílik a bicska a zsebemben, amiért úgy nyúl a gyerekem szájához, hogy előtte fel se merül a kézmosás. De a gyerek fütyijét is úgy húzkodja, hogy előtte nem mosott kezet, hanem adminisztrálja a gépében a semmit, a hol van a legtöbb retek a világon vizsgálati eredményeket meg ismerjük ugye, tehát jogosan baszom fel magam, igen? Minap azon kellett meghökkennem, hogy szinte megsértődött, amikor beutalót kértem a helyileg felkereshető csípő UH vizsgálatra, ahelyett, hogy újra elmennék a város egy másik pontján lévő fizetősre, ami nyilván valamiért csorbítja az érdekeit.

Undorító, hogy a gyerekrendelésen is a gyerek az csak darab, darab, futószalag. Még régen benn vagyunk a rendelőben, mikor már befelé hívják a következőt az oltásra. Nem számít, hogy az anyukák nem tudják hol öltöztetni-vetkőztetni a gyerekeket, személyiségi joguk meg ha kicsik is, nekik is van, hol tartják ezt tiszteletben, sehol bazmeg. Ami a legrosszabb, ilyeneket hallok máshonnan is, tisztelet persze a mindenkori kivételeknek.

Nemrég nem oltás miatt, hanem azért vittem le a Kismorcit, mert taknyos lett. Ott, miközben a vizsgálat végén felfelé öltöztettem, behívták (ezen már meg sem lepődtem) az utánunk következőt, aki egy kamaszfiú volt.  Félmeztelenre vetkőztették (nem kérdezték tőle, nem zavarja-e a jelen lévő harmincas nő), hogy meghallgassa a doki a tüdejét, közben a srác látványosan és elég rondán köhögött, úgy fél méterre a 4 hónapos gyerektől.

Anyám azt mondta, már a mi gyerekkorunkban is elhordott maszekhoz, mert az SZTK-s gyerekorvosok már akkor is ilyenek voltak. Olyanok, akikre nem szívesen bízod a gyerekedet. Szomorú magyar valóság kisgyermekek részére. Szerencse, hogy ő még ebből nem fog fel semmit.

Ha eddig volt is bármi bizonytalanság a lábméretemet illetően, mostanra elmúlt, a terhesség megoldotta a kérdést. 42. A szekrényben található lábbelik jelentős része mehet a kukába, faszom.

A jó a rosszban a héten vett Tisza cipőm, amit viszont már erre a rettenetes méretre újítottam, hozzáillő övtáskával. Néha akár még jól is nézhetnék ki, ha nem egy elbaszott trampli tekintene vissza minden áldott alkalommal a tükörből. Azt se tudom hogy fogjak majd hozzá a teljes átalakításhoz vagy legalábbis első körben renováláshoz, de hogy valamit muszáj lesz kezdenem magammal, az biztos. Drasztikusat. Persze, tudom, majd szoptatás után. (todo: amint abbahagytam: 1. bebaszni, 2. elszívni egy blázt, 3. lefogyni 30 kilót, 4. mellet felvarratni)

Olyan szívesen riogatnám a még terhesség és szülés előtt álló nőtársaimat azzal kapcsolatban, hogy baszódik el a test az anyaság újonnan megélt örömeivel egy időben, de olyan geciség lenne, kb mintha megírnám, mennyire fáj a szülés egytől tízes skálán.

(eléggé nagyon kurvára)

(milyen tízes? egymillió bazmeg! elviselhetetlenül)

((de az idő utólag ezt is megszépíti persze))

Ezt így a csecsemő hányás cikkben, majdnem lepetéztem:

"Ha a hányást a gyomor-bélrendszeri megbetegedés okozza, gyermekünk diétázzon 4-5 napon át, kerülje a tejtermékeket, a sültek fogyasztását, a rostos italokat."

Ezt az oldalt ugyan ki a picsa írja, mert hogy gyereke nincs, de még csak nem is látott közelről az biztos.

Szar anya vagyok, nem vitás, mert nem tudok kiegyensúlyozott gyermeket nevelni. A mi kisbabánk már vagy egy hete az ébren töltött idő jelentős részét sírással tölti, ez tetszés szerint olykor csak nyűglődés, máskor torka szakadtából ordítás. A kettő között minden van egy napon belül. Nem hasfájós, nem látom, hogy jönne a foga, nem szoros a ruhája, nem éri semmi olyan külső hatás, amitől azt gondolnám, jogos a hiszti. De mindent meg tud siratni, ilyen-olyan intenzitással, különösen naggyal azt, ha kézből az ágyra kerül, de ezt legalább még felismerem, az indokolatlannak tűnő ordítással viszont nem tudok mit kezdeni. Ülök, nézem, simogatom, puszilgatom, ha ordít, felveszem, húzom-vonom, leteszem, ordít, felveszem, ordít, járkálok vele, ordít, én meg kibaszottul nyúzott vagyok és úgy érzem tehetetlen, nem tudom mit kezdjek vele, amikor a szeretgetés nem segít. Biztos hiányzik valami tudás vagy képesség, ami átsegít az ilyen helyzeteken, vagy talán mégis könyvekből meg fórumokból kéne őt nevelnem, eddig az ösztöneimre hallgattam, de azok most cserben hagynak. Persze biztos elmúlik ez, de most nagyon rossz, emészt, hogy nem tudom, mivel tehetném neki a legjobbat, ha bánata van, hát biztos nem azzal, hogy vele sírok, pedig ma már eljutottam ide.

Aznap azon gondolkodtam, hogy vajon van-e olyan magyar ember, akinek a harminckettediken nem jut eszébe legalább egyszer József Attila.

Felesleges is írnom mekkora a gyerek (kurvanagy), mert puszta számok nemigen tudják ezt visszaadni, jól fejlett, fogalmazzunk így. Nemrég egy bababoltban a kisgyerekes anyukák sorra ámultak, vagy azon, hogy hány kiló, vagy azon, hogy mennyi idős, mert hát valóban kicsit nehéz összeegyeztetni ezeket, pedig még csak 12 hetes és már 7520 gr, na csak leírtam basszameg.

Egyébként tüneményes, emberek állítanak meg sorra, ha sétálni megyünk azért, hogy elmondják, milyen szép, olvad az anyai szív. A gyerek egyértelműen imádja a társaságot, eddig mindig minden látogatójának nagyon örült. Álló nap az ökleit zabálja, nyáladzik mint valami veszett kutya, azon se lepődnék meg, ha holnapra kinőne 3 foga. Már tud hasalni ordítás nélkül és olykor azzal kényeztet bennünket, hogy este 9-től reggel 7-ig alszik.

Délutánonként jókat alszik a babakocsijában, sétálgatunk, aztán valahol letelepszek és olvasok. Bár a panelben lakni nem mindig szeretek, a környék egyszerűen kurrrevajó. Amerre a szem ellát körülöttünk játszóterek, parkok és olyan ez a paneles környék, mint egy kis falu, az emberek néha leállnak beszélgetni, kedvesek, meg akarják nézni a babát, ismerkednek, aztán legközelebb már rád köszönnek, ilyesmi.

egyik éjjel álmomban jött a cunami, az ablakon kipillantva láttam a több tíz méteres hullámokat és tudtam, akkor most lesz vége. utolsó mondatként azt mormoltam magam elé hangosan, Isten szeret minket, aztán se kép, se hang

a fél ötös szoptatás után csak ültem az ágy szélén, hosszú percekig meredtem magam elé a hajnali félhomályban és ezen gondolkodtam

már nem is azon, amin mindig is, hogy van-e, hanem hogy vajon tényleg szeret?

A második blogolvasmányomat sosem felejtem el, mert nagyon jó barátok lettünk. Már nem emlékszem pontosan hogy találtam rá, a legvalószínűbb, hogy nem értettem a szánin, mi az a karacs maci vazzeges beépített komment és rágugliztam (volt már 2005-ben gugli?), erre első találatként jött egy blog, én meg elkezdtem olvasni. Minden évben elmesélem, így idén miért maradjon ki: írtam a gazdájának (ld lentebbi javaslat, mondom én, hogy így kell!), amiben megdicsértem a humorát és hogy milyen jól ír, gondoltam barátkozom. Valószínűleg említhettem neki, hogy kezdő blogger vagyok, mire ő a befutottak magas lováról, nagy mellényben és pökhendin pöccintett le, persze ettől még jobban tetszett. Hát valahogy így kezdődött az a barátság, Gab meg köztem.

Aztán jött utána a többi ismeretség is sorra, bemutatkozások, rácsodálkozások, összecsókolózások, közös sírások, critical massok, vidéki nyaralások, csütörtöki ivások.

Asszem ennek a blognak az elsődleges funkciója és célja mindig is a kapcsolatteremtés és -építés volt. Az, hogy itt mindent úgy írok meg, ahogy akarok, meg hogy egyáltalán, írok, az öröm oldaláról csak másodlagos. Az, hogy van lehetőség interakcióra, mindent megér, még azt is, hogy emiatt kicsit melózni is kell.

Örülök, hogy van ez a blog, ha olyan is amilyen, mert ha nem lenne, nem lennének a felnőttkori barátaim, akik időközben általa lettek, nem lenne a Morci és lehet, hogy nem lenne még gyermekem se, mint ahogy hála a blognak, vannak ők nekem, mind.

Hat éve alatt annyi mindenkivel hozott össze, olyan jól alakította a sorsomat, de hát kinek kell ezt megköszönni? Írjak a mr.a-nak? Azért ehhez más is kellett: azok, akikkel összehozott így az élet, meg azok is, akik csak olvasnak, de sose kommentelnek, ők is.

Nemrég egy kedves barátom azt írta egy üzenetben, hogy a napjainak fénypontja a blogom, nem fűződött érdeke ahhoz, hogy ennyire kedves legyen és ha van is ebben egy jó adag gesztus és elfogult baráti szeretet, akkor az jutott eszembe, hogy amíg lesz legalább egy ember, egy olvasó, akinek ezzel az egésszel itt örömet okozok, addig folytatom.

Újabb épületes faszság FB-fronton, bejelöl egy egykori egyetemi csoporttársam, akit nem láttam idestova 10 éve és akkoriban se érdekeltük egymást, mikor még együtt koptattuk azokat a padokat. Szerintem életemben 10 bővített mondatot nem váltottam vele. Azt értem, hogy az ismerőskereső kidobott neki, de hogy gondolja, hogy bejelöl a fenti előzmények tükrében? Annyira kurvára nem érdekel mi van vele, szerintem ez az érzés tök kölcsönös, mi a búbánatos fasznak jelöl be az ilyen? Van erre valami értelmes magyarázat? Mert én nem találom.

Tele a világ hülyékkel, öcsém.

Tök sok anyuka meséli itt-ott, hogy a kisbabájuk velük, a szülőkkel alszik a nagy ágyban, hát ezt én nem is értem, másfelől kicsit irigylem. Én a gyerek születésétől kezdve a mai napig szinte minden éjjel felriadok arra, hogy ÚR ISTEN HOL A GYEREK, LEESETT, RÁFEKÜDTÜNK, AGYONNYOMTUK! Keresem az ágy alatt, az ágy mellett, felemelem a seggemet, arrábbtolom álmában a morcot is, annyira keresek. Persze mindig a helyén van a baba, a saját ágyában. Sosem aludt közöttünk, ez a szorongás is azért van, mert mikor nagyon pici volt és éjjel is többször szoptattam, bele-belealudtam az etetésbe és rettegve ébredtem párszor, hogy biztos rágurultam, kilapítottam már szegényt. De sose csináltam végül vele ilyet. El se tudom képzelni, hogy egy újszülöttel vagy kicsi babával hogy tudnak nyugodtan együtt aludni a szülei, azért álmában csak nem tudja az ember, hogy mit csinál, vagy tudja? Nem rágurulni, nem lekönyökölni a gyereket az ágyról, nem palacsintává nyomni. Nem mernék, meg amúgy is, szerintem nem is ott a helye. Na, ezt is csak itt tudom kiereszteni magamból, de már nagyon kikívánkozott, keressetek más olvasnivalót, mert én végérvényesen anyablog lettem bazmeg.

Azoknak, akik itt felejtették magukat a róla szóló bejegyzés óta, azoknak elárulom, hogy a történet úgy folytatódott, hogy zora, a poszt befejeztével előtúrt egy régi file-t, egy régen elfeledett CD-ről, ami Lejla idézetes blogjából volt lementve, benne egy e-mail címmel. Zora ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve levelet írt Lejlának és legnagyobb meglepődésére választ is kapott. Jót, örült, mindketten örültek, zora főleg annak, hogy elmesélhette Lejlának az érzéseit, Lejla meg annak, hogy van valahol egy zora, akinek sok év után is ilyen emlékezetes maradt az ő blogja és úgy emlékszik rá, ahogy azt most megírta.

S hogy mi a tanulság? Nekem az, hogy néha jó az ember lelkének az, ha megszólíthatja, megdicsérheti azt, akit valamiért megkedvelt, ismeretlenül, hogy elmondhatod, hogy szimpatikus, valamiért szereted, pedig sose láttad, azt se tudod ki ő igazából.

Mindenkit arra buzdítok, írjon az egyik kedvenc bloggerének, valaki olyannak, akivel sose találkozott még, de valamiért tetszik neked ahogy ír, ahogy él, ahogy mesél. Mindkettőtöknek jó érzés lesz.

Lejla pedig megtalálta akit keresett és boldog.

Ma van 10 hete, hogy megszületett a gyermek, tegnap volt 5 éve, hogy először randiztunk az apjával. Mindkét eseményről szívesen mesélek bármikor, bárkinek, az egyik történet fő motívumai az Akácfa, a szar fehérbor meg a sötét sarokban smárolás, a másiké meg az oxitocin, az ordítás, vér, verejték és végül az egész kibaszott szenvedést megszépítő végeredmény, a gyerek.

Nagyon szeretem mindkét fiút és hálás lehetek a sorsnak, hogy így egy sztoriba rendezett minket, hármunkat.

A gyerek 8 hetes, súlya alapján pedig akkora, mint egy fél éves. Ez már orvosilag is meg van mondva. Zokogok és hívom a piócás embert, hogy adjon valamit, amitől a kismorc abbahagyja ezt a féktelen növekedést. Kész ciki, hogy ha babaruhát hoznak a gyerekes barátnők, akkor egy csomót nem tudunk kölcsönbe venni, mert már két számmal nagyobb cuccokat hord ez a kis szopós malac, mint más gyerekek ilyentájt.

Hétvégén felkerekedünk és hazamegyünk a Faluba, ez lesz az első nagy kimozdulás a születés óta. Az ellenségemnek se kívánnám azt az idegbajt, ami elővesz majd otthon, ami azért jön majd rám, mert nem itthon vagyunk a megszokott környezetben és a gyerekkel kapcsolatos teendők nem úgy zajlanak mint szoktak, de hogy a cuccai, és én nem ehhez szoktam hozzá, jaj meg ez se úgy van itt mint otthon és hasonlók. Remélem a család már serényen treníroz, mert ennyire ismerhetnek és bízom benne nem b@sznak majd ki, mint macskát szarni gyerekestül az udvar közepére, csak mert egy kicsit hisztizek.

Az egészséges falusi levegőn kívül azért örülök, hogy hazamegyünk, mert így a gyereket két szoptatás közt anyukámra bízhatom, én meg betakarodhatok a legközelebbi városba shoppingolni. Ha jól számolom a terhesség idején egy pár csizmán kívül semmit nem vettem, se egy ruhadarabot, se semmit, úgyhogy közel egy év után beszabadulok a ruha- és cipőboltokba azzal a feltett szándékkal, hogy pótlom a lemaradást és elverek egy valag pénzt. Nem fog nehezemre esni.

Már régóta meg akarom kérdezni, Ti melyik blogot olvastátok először?

Nekem az asszonytest.freeblog.hu volt a legeslegelső.

Az akkori szerelmem, P. mutatta meg valamikor 2003 vagy 2004-ben, én magamtól akkoriban még azt se tudtam, hogy mi az, hogy blog. P. elmagyarázta, aztán - miután ő már olvasta egy ideje - mesélt a szerzőjéről, aki Lejla baba néven posztolt. Ha jól emlékszem egy harmincas csaj volt, emlékeim szerint mindig munka után loholt, többnyire újságírásból igyekezett megélni és igen nagy exhibicionizmussal mesélt igencsak kusza szerelmi és szexuális életéről. Sokat emlegette az Andrássy utat, talán ott lakott. Nagyon intelligens volt, választékosan írt és vezetett egy másik blogot, ahol idézeteket gyűjtött, Sartre-t, Thomas Mannt, Hessét (is) idézte, csupa jó írás. Mindenféle színeket használt az énblogjában a posztjaihoz, attól függően, melyik témát érintette, ez mondjuk elég idegesítő volt, főleg mert volt ott minden, hupilila, neonzöld, a legrettenetesebb színek, de azért teljesítették ezek a nekik szánt szerepüket. A blog főoldalán volt egy kép róla, egy íróasztalon térdelt, valami ledér szerkóban, talán csipkekombinéban, a feje előre volt hajtva, a hosszú haja előrehullott, kezei egymás előtt keresztben. Nagyon sejtelmes kép volt és jól visszaadta, milyen ő. A kép összhangban volt a naplója tartalmával és úgy gondoltam merész dolog magáról képet publikálni - mi van, ha felismerik, akár ennyiből is?

Tök érdekes volt belecsöppenni így egy idegen embernek az életébe, elég hamar napi olvasmány lett, de valamikor 2005-ben le is jöttem róla, már nem emlékszem miért.

Több év eltelt azóta, a blogja szünetel, tök kíváncsi lennék, mi lett vele, ki ő valójában, nyilván sose tudom meg. Érdekes lenne, ha kiderülne például, hogy van itt valaki, aki szintén olvasta őt.

Nektek ki, mi, melyik volt az első blogolvasmányotok?