Egy ideje átirányítom a leveleimet az elsődleges emilcímemre arról az emilcímről, amit emiatt a blog miatt hoztam anno létre. Kicsit olyan, mintha elkezdtem volna verni a koporsószögeket itt ebbe, nem mintha a barátaimon kívül bárki írna oda, arra a címre, volt pedig régen, hogy egy-egy olvasó levelezett velem, de már ilyen random érkező levél sincs, meg szerintem olvasó sincs. Kifulladt ez, kár is volna győzködni. (De fasza volt néha, nem?)
Ma reggel rájöttem, hogy miután nem használom a blogger emailcímemet, így a Google Readert sem kapcsoltam be már vagy két hete, féltem, hogy le is maradtam valamelyik barátom fontos történéséről, de mikor két hét után megnéztem ki, mit posztolt, azt láttam, hogy már a barátaim sem nagyon blogolnak. Mindenről Zuckerberg és a Facebook tehet, ami egyébként tökéletesen elég, ha az ember szeretné megosztani a gondolatait. Persze ahogy idővel eltűnnek a blogjaink, hiányoznak, de olyanok kicsit, mint valami kinőtt gúnyák, le kell őket vetni, letenni és otthagyni. Ez a most, ezt a posztot író zora például már nagyon messze van attól a zorától, aki egyrészt anno elkezdte, másrészt aki tudta úgy írni, hogy érdekes legyen. Felnőttem közben, vagy mi. Ez klassz lenyomat arról, milyen voltam azelőtt. Gondolom soha, senki nem olvas bele az archívumomba, beleértve magamat is. Nemtom mi történik az út szélén hagyott, porfútta blogokkal. Összeszedi őket a freeblog hullaszedő robotja, vagy ott maradnak közszemlére örökre? Az de szar volna, meg minek is. Majd figyelem és ha úgy érzem, na most jött el az idő, kitörlöm a picsába.
(Az is a szánalmas vergődés egyik jele, ha a blogger időről-időre megállapítja, hogy jaj de nem megy már a blogolás, istenuccse harakirizi a blogot, de persze nem meri, mert tudja, hogy úgyis lesz mindig még egy utolsó utáni bejegyzés. Ettől még szánalmas persze.)
((Azért aki mégis rendszeresen ír még, azt jó olvasni, na hagyjátok abba!))
