Valahogy megváltozott a sokáig olyan megváltoztathatatlannak tűnő betegségtudatom. Elfelejtek róla írni. Megfeledkezem róla, egyáltalán. Nem félek. Már nem annyira. Nem úgy. Vigyázok magamra, látod, még mindig megvan a nyári intelem úgy havi egyszer itt: használj naptejet, ne menj a napra, használj naptejet, ötveneset, használj; a párom, családom módszeres nyaggatása napi szinten ugyanezért – mint valami bölcs mester, aki tudja, mi a dörgés. Van bennem tudatosság, megmarad örökre. De valahogy beépült a múltamba, akkor is, ha mindig jelen van belőle valami. Észrevettem magamon, halálfélelmem ma már ritkábban van, negyedévente, vagy csak félévente. Olyankor menni kell még mindig, de lehet, hogy ez is megváltozik majd idővel. A kötelezőket nem mulasztanám el semmiképp. Kontroll. Mindenkinek vannak negyedévente visszatérő programjai. Köteles vagyok menni. Magam miatt. Sose teher. Gondolom sokat nyom a latba, hogy másfél éve nem kellett újabb műtéten átesnem. Még a végén elhiszem magamról, amit el kellene hinnem gyakorlatilag a melanoma műtét óta: egészséges vagyok. Nem vagyok rákos.

Tegnap valamelyik riportműsorban volt egy bejátszás gyerekekről, akik Lengyelországban vettek részt az Onko Olimpián. Rákból gyógyultak fel. Nyirokrendszeri rák, leukémia, kiskamaszok. Túlélők. Elmentek meglátogatni, erőt adni azoknak a kicsiknek, akik most is kórházban vannak. Ők küzdenek most is. Arcukon maszk, kis kopasz fejek. Bátrak. Felnőttebbek a szüleiknél.

Én meg elsírtam magam. Ültem és zokogtam. Egyszerűen csak kurvára szégyelltem magam. Valami hálafélét éreztem magamban, amiért nekem más jutott. A jobbik rossz. Úgy gyógyultam meg belőle, hogy azt sem tudtam, hogy egyáltalán beteg vagyok. Szégyelltem magam. A gyengeségemért. A gyávaságomért.

Ma már nem jut eszembe minden nap. Látod, azt is elfelejtettem megírni, hogy voltam a minap negyedéves kontrollon. Minden rendben, mind nagyon szép, zorácska, mondta a doktornénim. Már nem kételkedem, hogy esetleg téved, hogy biztos nem vett észre valamit. Voltam laborban, megyek majd ultrahangra, valószínűleg minden rendben lesz, ahogy mindig. Már négyéves leszek lassan, istenem, milyen hosszú idő, az a sok várakozás, az a sok parázás, át nem aludt éjszakák, várva a reggelt, amikor rohanhatok megmutatni az újabb – szerecsére csak szerintem – gyanús anyajegyet.

Megszámlálhatatlanul sokan kérték el az orvosom elérhetőségét az elmúlt években. Szokta is mosolyogva mondani: "megint küldött valakit zorácska". Tanítványból tanító lesz, ha laikus is, de okos: egyszerre jó tudni beszélni valamiről, amiről sokan nem tudnak és félelmetes is; azért tudom, mert meg kellett élnem. Egy év múlva, ha akkor is rendben leszek, tovább ritkulnak a kötelező kontrollok. Laborba, ultrahangra már csak évente kell majd mennem. Egyre távolodom attól az első műtéttől, a beszélgetéstől, amikor elmondta a doktornő, nem teljesen negatív a szövettan, zokogtam. Emlékszámba megy minden azóta megélt megelőző operáció, elhalványulnak a hegek.

Mégsem lehet soha elfelejteni. Ha meghallom a háttérben a tévében a szót, rák, ijedten rezzenek össze. Vagy önkéntelenül el is sírom magam. Ott legbelül még mindig tart, ezután is félek. És ez nem változik meg, nem múlik el többé sohasem.