Irtó hosszú napjaim vannak, faltól-falig ki van töltve az összes, meg a szoba is, tele dobozokkal, 110 literes zsákokkal, azok telerakva ruhákkal, a dobozok könyvekkel, meg a többi dobozok mindenféle mással, olyan nehéz megválni attól, ami a mienk, meg ami végigkisér. Tegnap beengedtem Sophie-t ebbe a fura szentélybe, ahol most a tamponosdoboz is valahogy harmonikusan beleolvad a rendetlenségbe, kikerült a polcra, semminek nincs már helye és megváltam egy nagy szatyornyi ruhától, ami az enyém - volt. Sophie olyan aranyosan örült és sokkal könnyebbnek bizonyult lemondani róluk, jó helyre kerültek és nem fognak hiányozni.
Egyik este útban a Tandemből haza a kapualjaban egy férfi feküdt. Papírdobozon. Nem volt a lábán cipő, de még zokni sem. Sírtam magamban a világ igazságtalanságán, majdnem megszakadt a szívem, hogy ilyen történhet az emberekkel. Tegnap levittem az uniszex magasszárú cipőmet (nagy lábam van, ki tudja, talán jó lehet neki, gondoltam), meg egy viseletes, de még használható papucsot és letettem oda, ahol aludt az a mezítlábas férfi. Reggel direkt azon a kijáraton mentem ki, megnézni, ott vannak-e még, de csak a hűlt helyük volt. Szeretném azt gondolni, hogy az a szerencsétlen nyomorult találta meg, aki akkor azon az áprilisi éjjelen ott feküdt mezítláb. De az én szívem minden nap megszakad útban a metróhoz a bajszos vak férfi miatt is, aki hol hegedül, hol harmónikázik az Árpád-hídnál, vagy a Nyugati aluljárójában a kalapos bácsin, aki múltkor az álla alá szorított hegedűjére biccentett fejjel aludt épp. Minden nap emellett megyek el, ugyanazok a szerencsétlen emberek, ugyanaz a nyomor, mezítláb volt, érted? Ha elköltözöm sem lesz más, majd más környék, más visszatérő arcok, siratom, mintha ismerném őket, mezítláb, nem hittem a szememnek, a nyomor máshol is ugyanolyan, lesznek máshol, mások. Mezítláb. Ne mondja nekem senki, hogy ez így van rendjén. Sajnálom őket, meg érted öregapám korú emberek ülnek szótlanul, táblával a kezükben a körúton, én nekem ettől összefacsarodik a szívem, nem tudom túltenni magam ezeken.
