Hosszú évek alatt szigoru elveket alakítottam ki a bloggal kapcsolatban ezeket valami furcsa véletlen folytán most sorozatosan rúgom fel. Mindig voltak policyk arra vonatkozóan, kinek nem kell látnia, hogy mi folyik itt. Családtagok. Kollégák. Olyanok, akikről írtam, mert szerepük volt az életemben, de nem tartozik rájuk, milyen fájdalmakat okoztak. Új, nem blogger barátok. Évekig elvoltam itt az egyébként kitartó kis közönségemmel, innen szerzett barátaimmal és tüzet raktam a kerítés körül, hogy ne jöhessen közelebb senki más. Valamiért a misztikus hetedik év utolérte a blogot.

Elővettem a poroltómat, körbefújtam és elaludt a tűz a kerítés körül. Lemásoltam a bejárati kapu kulcsait és szétszórom most őket a kerítés körül. Teszem kicsit félve, fél szemmel kandikálva kifelé, azzal a gombóccal a torkomban, hogy vajon mit szól majd az újonnan érkező. Használati utasításokat gyártok és osztogatok, "ne lepődj meg, trágár, nyers, szabadszájú, de ez is én vagyok". Kis cetlikbe hajtogatva adom át testvérnek, régi barátnak, új barátnak, egykori kollégának és még nincs vége. Mintha minden gátlásom odalenne ezzel az egésszel kapcsolatban és ott kattog a kérdés, eddig vajon miért volt egyáltalán? Volt értelme ennek a kettős identitásnak mikor lehettem volna végig egy is, a nagybetűs ÉN? De nem tagadom, csodás évek voltak. Most viszont érzem, hogy olyan történések zajlanak az életemben, aminek része az inkognitó többrendbeli feloldása. A művelet visszafordíthatatlan eredménye lehet, hogy nem írok többé. Már nem bánnám ezt itt, az íráskényszer úgyis megszülné a megoldást: valami újat kezdenék, valami új helyen.

Vagy éppenséggel maradok és folytatom, annak melengető tudatával, hogy mostantól azok is itt vannak, akik eddig csak alkalmi szereplői voltak a blognak, egy-egy bejegyzésben. Akiket a civil G. szeret, de akik a blogger zorát nem ismerik.

Minden attól függ, hogy alakul jelenlétükben a komfortérzetem. Ha úgy érzem nem megy tovább, nem erőltetem. A blog már túl van a legklasszabb időszakain, a csúcs után minden emelkedett pillanat csak bónusz, amit a végtelenségig élvezni nem lehet. Örömeimmel és bánataimmal együtt is csodás 7 év lenyomata ez itt.

Remélem, a szívemnek fontos újonnan érkezők is azt látják a sorok mögött, aki igazán vagyok, a dolgait mindig oly nagy elánnal megélő, szenvedélyesen szerető, harcos, öntudatos, hol nagyon magabiztos, hol nagyon gátlásos, de mindenképpen az életet a maga teljességében boldogan megélő: ÉN. Mindegy milyen néven nevezem magam. Egy valami sosem szenvedett csorbát az évek alatt: magamhoz mindig kíméletlenül őszinte voltam, önazonos és hiteles maradtam. Aki ismer, felismer és nem fog sem meglepődni, sem megvetni. Nincs bennem semmi félelem.

Mindennek eljön egyszer az ideje. Annak, hogy szépen megterítsek és új vendégeket hívjak, most jött el.

Gyertek be a kapun, foglaljatok helyet. Örülök, hogy itt vagytok.