Kibaszott antiszoc lehetek, a parkban az anyukák kettesével-hármasával tologatják a babakocsikat, én meg egyedül és eszem ágában sincs sehova becsatlakozni. Van egy csaj, akinek örülök, ha összefutunk, jófej, értelmes, raccsol, de kedves, vele nem csak udvariasságból trécselek, tényleg érdekel mi van vele meg a kisfiával. Mondjuk ez sem több felszínes hellokázásnál, mert nem is tudom a lány nevét. Na mindegy. Szarok mindenkire, utálom ezt a környéket, mindenféle felsőbbrendűségi tudat nélkül mondom: vakarózom mint a rühes kutya az itteni suttyó, proli, panelos emberfajtától. Hosszasan sorolhatnám mi bajom velük, de nem teszem - vagy nem most - , nem vagyok idevaló és kész.

Nemrég közel 7 év után majdnem kiosztottam a blog első citrom-díját az egyik kedves olvasómnak, aztán meggondoltam magam, mert rájöttem, az, hogy valaki csak elkezd velem levelezni, aztán hirtelen félbehagyva az egészet meggondolja magát, elköszönés nélkül lelép nem is biztos, hogy őt minősíti, lehet, hogy engem, ennyire vagyok érdekes bazmeg. Az úgynevezett 'blog mögötti igazi én', vagy ki a faszom, mondjuk nem tudom mit várt a nagyérdemű, miután az életem az olvasó előtt nyitott könyv. Ettől persze még eléggé coitus interruptus érzésem van, azt is mondhatom, szarul esik, úgyhogy ezúton jelzem mindenkinek, aki régtől fogva olvas és azt gondolja, hogy szeretne a felszín alá nézni, hogy ne akarjon, mert nincs ott semmi érdekes látnivaló. EZ vagyok itt én, nem több, már a felszín alatt vagyunk elég mélyen.

Összerúgtam a port a pasim anyjával, ami eléggé lelombozó, de miután a történelemkönyvek szerint az anyósokkal nem könnyű kijönni, így valahol érthető, hogy eljutottunk idáig. Majd biztos rendeződik idővel.

Az elmúlt napokban nagyon szar kedvem volt, erről inkább kérdezzétek a gyermeket és az apját, akik szerintem néha nagyon sajnálják, hogy pont engem dobott nekik a gép. Morci szerint nagyon be vagyok zárkózva a gyerekezés miatt és hiányoznak a társas interakciók, munka, emberek, meg úgy általában a mozgás ide-oda és ez mind igaz. Vigasztalhatna a tudat, hogy idővel a kisgyerekes anyukák jó része hozzám hasonlóan becsavarodik, de nem vigasztal, mert az hiszem nálam ennél többről van szó, de szerintem nem akarom megfejteni, hogy miről. Nagyon félek szembenézni azzal, aki legbelül én vagyok, nagyon, nagyon ritkán merek csak. Meghasonlás, szerepzavarok, ideálokhoz való ragaszkodás, elvágyódás. Ábrándos kurvaélet, az.

Olyan sok minden és olyan sok mindenki hiányzik ahhoz, hogy azt mondjam: oké, most, most jó, álljunk meg egy pillanatra. Minden nap fáradhatatlanul dolgoznia kell a szívnek meg az agynak azon, hogy beletörődjék, nem létezik olyan, hogy (a magunk mércéje szerint) tökéletes. Engem ez időnként totálisan kikészít, például most ki vagyok készülve, úgyhogy valaki jöjjön és mentsen meg magamtól!