Eszembe jutott egy éjszaka az egykori Kultiplexben, fogalmam sincs hányat írtunk, kivel mentem, csak az biztos, hogy Korai Öröm koncertre mentünk. Dugig volt a terem, én meg a koncert kezdetéig megittam pár pohár VBK-t, ez azt jelenti korai húszas lehettem, akkor ittam nagy tételben utoljára ilyen szart. Mire elkezdődött a koncert, forgott velem a terem, a zsúfolt izzadtságszagtól hányingerem volt (de gondolom bejátszott kicsit a tablettás is), mohón szívtam be a körülöttem terjengő fűszagot, kígyózott minden tagom a tánc közben, színes fények cikáztak és a zenekar egy nagy masszává olvadt össze a szemem előtt a színpadon. Ott voltam és mégsem voltam ott, nem tudom hol voltam, valami tök más dimenzióban, óriási élmény volt. Néha szeretnénk nem venni tudomást a valóságról, de ez a legritkább esetben sikerül. Nekem ott, akkor, ment, sosem felejtem el, életem legeslegjobb koncertje volt,

jutott ez most eszembe arról, ami a fülemben szól: "Most olyan könnyű minden, szinte csak a semmi tart", ami persze nem Korai, de legalább annyira hallucinogén, mint az a zene volt akkor, 9 tök egyszerű szó, de nagyon mesterien egymás után rendezve!

Ilyeneket csak akkor tudok érezni, átélni, megélni, ha kicsit magamban lehetek, magammal lehetek. Kell, jó. Megteremteni nem könnyű, kizárni mindent és mindenkit úgy, hogy fizikailag szinte sosem adatik meg a teljes magány (pedig kell, jó) .... de néha még így is sikerül. Evriszing iz pörfikt. Ommmm.

Félelmetes érzések dolgoznak bennem legbelül, félelmetesen izgalmasak, hátborzongatóak, erőszakosak. Kitörni vágynak. Ha magam lehetek kicsit, én belül, mindenki más, meg a világ kívül, olyan elementáris dolgok robognak bennem keresztül, mint valami kurva gyorsvonat, még be se mondja a hangosbemondó, hogy jön, de közben már el is baszott, kész vagyok, fekszem, hulla vagyok, az eget lesem és vihogok magamban, mert hirtelen minden olyan kurvajó. Evriszing iz bjutiful.

Olyan érzések, amikkel még magamnak is nehéz olykor elszámolni. Tervek, vágyak, emlékek, látomások, dolgok ami voltak, vannak, lehetnének, lehetnek. Néha olyan, mintha én magam egyszerre ketten lennék, én, meg én, az egyik a hétköznapi én, a másik aki egy másik dimenzióban él, megfogjuk egymás kezét és táncolunk, körbe, körbe, körbe, körbe, körbe, körbe.

Néha úgy érzem, semmit nem tudok saját magamról, de ha én nem, akkor vajon ki tudja, mi van itt benn?

A tökéletes mint olyan nemigen létezik, de szerencsés vagyok, mert megesik olykor, hogy az én párhuzamosaim valahol a végtelenben egyszer csak találkoznak.

The world is mine.