Decemberre vártuk, január lett belőle, már egy hetes, hogy rohan az idő! Olyan sok mindenről esett itt szó a várandósság alatt, gyakorló anyák valamiről mégis sunnyogva hallgattatok, hogy bizony a szülés _ki ba szot tul_ fáj. Persze, úgyse hittem volna el, meg amúgy is olyan stramm csaj vagyok, aha. 12 órán át tartott és azt hittem sose lesz vége, vagy nem úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva és hát az idő előrehaladtával egyre nőtt az esélye, hogy a hosszas kínlódás vége császár lesz, rendes tolófájások híján. Hullafáradtan aztán sikerült utolsó erőmmel ott préselni ki a gyereket, ahol az apja annak idején elindította ezt az egészet és megszületett az utód, sima bőrrel, jó illattal, barátságos tekintettel. A csecsemőszobában kilógott a sorból, olyan nagy gyerek (4200gr/62cm), ott sírtam el először magam, nem azért mert nagy, hanem mert tudatosult bennem, amikor álltam ott, a szülés után pár órával felette, hogy anya lettem és Ő, ott, az én gyerekem, örökre hozzám tartozik. És fájhat ki ba szot tul a szülés, mindent feledtet a végeredmény, aki egy hetes korában annyit szopik, mint egy kisdisznó és a háta közepéig tudja összefosni magát - megdicsérjük, ügyes! Vicces pofákat tud vágni és van neki saját illata, a mi gyerekünk. Az ember ilyenkor a párjába is újra és még jobban szerelmes lesz, biztos így van ez hormonálisan kitalálva, hazajössz a kórházból és kiteljesedik minden. Megállíthatatlanul ömlik a tejem, ez is biztos a boldogságtól van. Sírok, sokszor, örömömben, akinek már van gyereke, tudja miről beszélek, akinek nincs, annak csak ajánlani tudom: ez az egész kibaszottul jó!