Galad írt egy tök jó posztot, lakás, lakáshitel, -bérlés témában, tetszik. Nálunk is időről-időre napirendre kerülő téma ez, mintha lenne miről beszélni, de nincs. Mi a tőke nélkül nem rendelkező, szülőktől-nagyszülőktől ingatlant nem öröklő és milliókat nem kereső harmincas pár esete vagyunk a morcival. Én mióta elkerültem otthonról, egyetemre, 17 évesen, egy kolis és pár előző párkapcsolatos évet leszámítva mindig albérletben laktam, van egy jó tíz évem már ebben. Most is albérletben lakunk és - nemrég gyorsan átfutottuk a helyzetünket egy pénzügyi tanácsadó barátunkkal és arra jutottunk -, nem is igen van más esélyünk jelen- vagy jövőidőben: ergo ha a fejünk tetejére állunk se lesz saját lakásunk. De mi nem akarunk a fejünk tetejére állni. Amiről Galad ír és amitől örülök, hogy megkímélhetem reszketeg idegrendszeremet, az a banki hitel, kamatlábak, árfolyamingadozás, meg ilyesmik. Igaz, nincs és nem is lesz saját lakásom, de nem mindegy milyen ára lenne annak, ha lehetne. Meg hogy érezhetem-e sajátomnak egyáltalán azt, amit unokáim is törlesztenek majd.

Ma már nem zavar, hogy az ingatlan, ahol lakom, nem az enyém ill. hogy nincs olyan ingatlan, ami a nevemen van, de olyan anyagi terhet ró ránk, amitől nyögünk.

Helyette örülök annak, hogy biztosan tudom mennyit kell minden hónapban fizetnük és ez nem okoz nehézséget, annak is, ha épp olyan helyen lakom, ahol a tulajdonosokkal jó a viszony, nincs semmiben vita, korrekt a szerződés, szép a lakás és várhatóan a következő 17 évben még lakhatjuk. Örülök annak, hogy ez a lehetőség adott, de az is, hogy ha gyerek jön és nagyobb lakásba akarunk menni, el tudunk mozdulni innen, mert nem kötnek olyan megállapodások, amik változtatása lehetetlen helyzetbe hoznak minket.

Azt már mondták világot látott ismerősök, hogy a lakásbérlés kultúrája más országokban más és az emberek nem ragaszkodnak ennyire ahhoz, hogy az ingatlan márpedig saját legyen, sokkal kevésbé viszolyognak attól, hogy  "csak" bérelnek. Igaza van a Galadnak, hogyan legyen öröme abban, ami csak látszólag az övé, valójában a bankok az igazi tulajdonosok?

Mi lemondunk a tulajdonlás okozta egyébként akár felemelő érzésről annak fejében, hogy nyugodtan éljünk és ne őrölje fel az idegeinket a hitel  vagy lízing okozta nyomás. Itt, vagy majd később máshol, az az otthonom, ahol vagyok és lehet, hogy nincs a nevemen ez a lakás, ahonnan írok most, mégis, munka után HAZA jövök, ez itt, ha idejössz, HOZZÁNK jössz és NÁLUNK vagy. Nyáron muskátlikat nevelek az ablakban, télen pokrócba burkolózva iszom a teát a kanapén és szeretek itt lenni, itt vagyok ITTHON. Nem az első és nem is az utolsó, és ha az idők során nő is az ingóságunk és egy-két gyereket a hónuk alá is kell majd kapni, nem fogunk ezután sem kétségbeesni a költözéstől.

Tök kíváncsi lennék, hogy a mi korosztályunkból mennyien vannak hasonló helyzetben és hogy ezt ki, hogy éli meg. Biztosan sokan és biztosan van aki jól, van aki rosszabbul, hol beletörődően, hol hasonló érzésekkel, mint mondjuk én. Ha egyszer nyerek a lottón és egy összegben meg tudom oldani, veszünk egy lakást, de hitelre soha. Vagy nagyon felelőtlen gondolkodás ez magunkkal és leendő gyerekeinkkel szemben vagy a nyugati tendenciákat tekintve modern és korszerű, én valamiért azt gondolom, inkább az utóbbi. Remélem 10 év múlva is ugyanezt gondolom és ha egy ehhez hasonló posztot írok majd, akkor hátradőlök és elégedetten konstatálom, hogy jól csináltuk.