Négy filmet láttam gyors egymásutánban, mindegyiken tudtam volna sírni, mégis csak az egyiken tettem. A Szerelem a kolera idején tetszett, mert virágillatú és romantikus, el tudja hitetni a nézővel, hogy lehet szeretni valakit egy életen át. (Akkor is, ha mondjuk ez kicsit leegyszerűsített summázata a történetnek.) Szeretnék majd évtizedek múlva is emlékezni erre a történetre és azt mondani: tényleg lehet, ahogy mi is egymást, évtizedek óta.

A Sweeney Todd nem tetszett, ennyire azért nem szeretem a musicalt (valójában egyáltalán nem szeretem a musicalt) és ebben aztán idegesítően sok az énekes rész. Rájöttem, hogy nemcsak a musicalt nem szeretem, Tim Burton világát sem szeretem. A filmet megmentette nálam Johnny Depp, akinek nem hogy nem ártanak az évek, de ha lehet csak használnak, ha rajongó tinilány lennék magamhoz nyúltam volna a film közben, de nem vagyok, a fiúm megbúbol, de kimondom, Johnny Depp iszonyúan döglesztő a filmben. Csak miatta, de miatta érdemes, minden más másodlagos.

A Szkafander és pillangót nem lett volna szabad megnéznem. Nem mostanában, nem egy üresen kongó moziteremben egyedül. Az élmény még egy tökéletesen egészséges nézőt is halálosan nyomaszthat, francia karattyolás, egy ember útja a halálba, betegség, kórház, menthetetlen pusztulás, gondold el, akkor az én betegségtudatomnak mennyire tett jót. Egyáltalában nem kéne néznem filmeket betegségekről. (Dr. House persze ez alól is kivétel.)

A tegnap film - ritkán használok ilyen jelzőket, ez kikívánkozik belőlem: csodálatos. Út a vadonba. Semmit nem mondok el belőle. Sírtam a végén, mert olyan a vége, olyan az egész film. A film végére összeadódik minden, sűrűsödik, esszenciává érik az előző két óra mondanivalója, elementáris, aztán vége. Vége. Gyönyörű film, gyönyörű benne az ember, gyönyörű benne a táj. Nem emlékszem mikor tett hozzám utoljára ennyit egy film. Tízből tíz, egyenes ágon került a top háromba az örökranglistán. Biztos azért, mert én is benne voltam valahol a filmben. Majd egyszer elmesélem hol.