Kicsit félek ettől az egyedülléttől; ha túl sokat vagyok magamban, először nyüsszögök miatta, aztán beletörődöm, elfogadom, majd jön az is, mikor már nem lázadok, aztán miután megszoktam, majd megbarátkozom vele, mert végülis nem olyan nagyon rossz ez - ámbár gecire nehéz volt a két óriási szatyor, amit szombat délelőtt a Tecsóból hazacipeltem és majdnem kettévágták a kézfejeim -, de azért nem olyan elviselhetetlen, aztán az jön, amikor már ha hívnak se megyek, mert tudom, hogy úgyis csak csendben ülnék a kocsmában, csak ülök itthon és nézem a tízemeletesek fölött elúszó felhőket és arra gondolok, lehetne másképp. Mennék is meg nem is, nem is tudom, akarok-e menni innen a négy fal közül, erről a helyről el bárhová, egyedül lenni itt is tudok és félek, ha máshol lennék is egyedül lennék, a nyüzsgő tömegben is. Nem megyek el szombaton társaságba, akkor se, ha hív a párom, mert félek, nem volnék túl szórakoztató. Az egyedüllét nem biztos, hogy a legjobbakat hozza ki belőlem. Megszokom ezt az egész nap engem körülvevő csendet, ha megszoktam természetes, ha természetes akkor egy idő után optimális és ha optimális, akkor utána minden, ami megfoszt tőle, végül attól foszt meg, amiben a természetességet találom. Hogy magam vagyok. Félek tőle. Attól, hogy tényleg így lesz, hogy előbb-utóbb ezt fogom érezni.
Elmondtam Neki, mire azt mondta, "nem" és hogy "ne" és becsülöm, szeretem, amiért így vigyáz rám, bárcsak ne volnék ilyen öntörvényű. Tanulhattam volna türelmet, megtanulhattam volna már nyugodtan várakozni, okulni régi dolgokból, de legbelül semmit nem változom. Én csak azt látom magamban, legbelül ugyanaz vagyok, aki mindig voltam, mióta igazán ismerem magam, vagy 10 éve már. Látom, mik voltak a legszarabb lépéseim, a legnagyobb hibáim és mintha a lelkiismeretem valahol kinn sétálna, itt integet a következő sarkon és hívogat, hogy gyere zora, mutatok valamit. És megmutatja: nesze bazmeg, ezek itten a te legnagyobb hibáid, melyeken ajánlatos volna változtatnod; türelem, várakozni tudás, nem kell rögtön az oroszlán is, tudod, lehet komótosan is. Én pedig nyugtázom, kilóra megmondom, mi szorul cserére az én ún. jellememben, rendben és mégsem sikerül úgy átlépni saját árnyékomat sose, hogy ne tapossak rá a saját hülye fejemre, sírok, sajnálom magam és azt mondom, vigyázhattam volna, igaz most se ment, de okos vagyok, tudom én, hogy hogy kellett volna. Nem a ballal lépni, hanem a jobb lábamat emelni, ugye milyen okos vagyok? Aztán ha megkérdezed, hogy akkor miért nem úgy csináltam, arra már nem tudok felelni. Mintha két motor lenne bennem, egy fejmagasságban, egy meg mellkastájékon és 30 éve nem sikerül rendesen összehangolnom őket.
Jó volt, mikor megérkezett és megölelt és nem tudtam elmondani neki, hol és mi fáj, csak másnap, amikor épp nem éreztem azt a keserűséget. Ha itt van, megnevettet, ha nincs itt, sírok, mert hiányzik.
Szombati hangulatjelentés, kicsit megkésve.
