Épp eleget nyígtam már ezen a társbérlet dolgon, ideje lépni. Egyre többször állok meg egy pillanatra elidőzni a tény felett: egy nővel élek albérletben, bazmeg! Harminc leszek és ez egyre abnormálisabb, egyre kevesebb kedvem van egy levegőt szívni a lakótársammal, mostanra eltörpül a tény, hogy amúgy jófej és semmi vizet nem zavar, viszont erősödik az érzés, hogy csak útban van, vagy én neki, lényeg az, hogy amikor ő itthon van, olyan érzésem van, hogy épp eggyel vagyunk többen mint kéne, és ha nekem itthon a helyem, akkor kiszámolhatod ki a felesleges.
Adódik a kérdés, fogadni merek, miért nem cuccolunk össze a Gitározóssal, nehogy azt hidd, hogy nem szerepel a terveink közt az egymás mindennapos molesztálása, viszont sajnos nem olyan egyszerű a dolog, hogy csak úgy összebútorozunk. Ettől függetlenül a probléma, a megoldáskeresés közös; mennék inet a faszba ez bizonyos, közelebb hozzá, aztán minél közelebb vagyunk egymáshoz, annál valószínűbb, hogy a végén egymásba lóg a névtáblánk az ajtón, meg a mindennapjaink a reggel csörgő vekkerrel, a vasárnapi rántotthússzaggal; addig is megpróbálunk nyerni a lottón, hogy ez gyorsabban menjen.
Itt ebben a panelban már most is 10 fölött van a fűtésszámla, pedig rohadunk a kánikulában, nem hogy még fűtés, télen szerintem már 30-ra rúg majd, úgyhogy a szezon előtt kéne megpattanni át a Duna másik oldalára, csak meg kéne írni a hirdetést a wiwre, meg jó lenne tudni, hova érdemes még, miniplakátot gyártani és teleragasztgatni a kiszemelt kerület összes villanyoszlopát és találni egy jó kis vackot magamnak-magunknak, esténként együtt elaludni a TV-re, reggel megbeszélni az álmainkat, főtt kaját csomagolni neki minden nap ebédre, tikkadtan az ő hasára hajtani a fejem munkából hazatérve és nem azzal felhívni a másikat hétköznap esténként, hogy jaj, de hiányzol.
Nekünk semmi nem ment csak úgy, egyszerűen, mi mindig mindenért megdolgoztunk, megküzdöttünk a magunk módján, és magunkért végül mindig minden jól sikerült, úgyhogy ennek is sikerülnie kell.
