Gondolkodtam, majdnem tökéletes volt a tegnapi nap, kár, hogy a végére elbasztam, de az elbaszós rész már az éjszakai busz megállójában történt, ma, úgyhogy a tegnapi nap a magam mércéjével mérve mégiscsak tökéletes volt.
Már hatkor felébredtem és nekiálltam muffint sütni, jaj csak most az egyszer tényleg jól sikerüljön, izgulás, várva-várt első találkozás, bemutatás-bemutatkozás, kölcsönös nagyon örülés, ott is otthon vagyok érzés. Szeretni és szeretve lenni jó.
Este barátok és sör, sok barát, sok sör, nem nekem, fogyózom bocs, kettő után megálltam és vegyes érzésekkel fogadtam ahogy a társaságbeli fiúk lecsapni akartak - na ez az amit néha nem tudtam jól értelmezni: - viccből az Ő kezéről, ennyi dicséretet én utoljára nem tudom mikor, udvarolni is egyszerre ennyien sose, biztos tényleg kedvelnek, engem meg frusztálni kezdett, talán mert öregszem és túl komolyan veszem néha magam, vagy érzem úgy, hogy nem tudok ezzel viccelni. Mindenki aranyosan nevetgélős, főleg részegen, Ő elmondta, játszanak, és hogy a másik csaja mindig mindenkinek szent, de azért néha zavarnak a blúzomba tévedő tekintetek, még oldódnom kell ebben a mókában, persze egy barom vagyok, örölhetnék, végülis mindez hízelgő rám nézve és azt is jó hallani, amikor fennhangon örülnek annak, hogy mi boldogok vagyunk és hogy Őt nagyon irigylik miattam. Nem teszek semmit azért, hogy elnyerjem a szimpátiájukat, egyszerűen csak ott vagyok, mégis nagyon kedvelnek valamiért, alig ismernek még, csak arra tudok gondolni, hogy Őt meg épp elég régóta ahhoz, hogy meg tudják ítélni, összeillünk. Nagyon jól érzem magam ebben a társaságban, nem azért mert ennyire szeretnek engem, hanem mert ennyire szeretnek minket, így párban.
A nyígós részt a Körúton szívesen törölném, az én buszom jobbra, az övé balra, vannak alkalmak, amikor nehezen viselem, ha nem együtt megyünk haza, egy-egy ilyen jól sikerülő este nekem úgy érne jól véget, ha egymást átölelve aludnánk el. Reggel lemegyek friss zsemléért és felvágottért a boltba, gusztusosan feldarabolom a paprikát, a paradicsomot, hideg narancslé, jóreggeltpuszi, szeretlek. De ma egyedül feküdtem le, egyedül ébredtem fel és Ő nagyon hiányzik.
Gondolkodom, mit csináljak ma, már vagy 4 órája ezen, kiolvastam a moziműsort, nem nagyon találtam semmit; vagy hogy kimenjek-e megint a China Townba táskát venni végre és sült tésztát ebédelni, de míg régen élveztem az itthoni egyedüllétet, vagy a bárhova egyedül mászkálást, most egyre kevésbé már, valahogy nem is találom ilyenkor magam; vagy veszek egy-két göncöt a C&A-ban inkább és nem érdekel, hogy 1250 a jegy a Westend Moziban, megnézem A 23-as számot, ami viszont ha szar, akkor nagyon is bánnám ugyanezt az összeget; ahogy ismerem magam, végül nem megyek sehová, fogom magam, kitakarítok, mosok és türelmesen várok, míg szép lassan hétfő lesz, míg eltelik a munkanap és amíg újra vele lehetek.
Nincs rossz kedvem, legfeljebb melankolikus vagyok, de el tudom hitetni magammal, hogy ilyen napokra és hangulatokra is szüksége van az embernek, jók valamire, estig talán rájövök mire, mindenesetre nem kéne ilyen nagy katasztrófának megélni ezt a helyzetet. Minden azért van, mert hiányzik belőlem a kreativitás, ami épp ahhoz kellene, hogy kitaláljam, mit csináljak egy ilyen francos vasárnapon egyedül. 22-es, ja. Pl. a nálam szociálisabbak azonnal körbetelefonálnak, hogy ki ér rá erre vagy arra, tuti, hogy egy órán belül lenne társaságom, ehelyett épp azt választom, amitől szenvedek, paradox, tudom, de képtelen vagyok tenni ellene; mint aki szomjanhalni készül és ott az asztal szélén a pohár, amiért képtelen elnyúlni, mert kiszáradt, gyenge és erőtlen.
Olyan jó tudni, hogy holnapra kialszom ezt. Kínába mentem, majd jövök, hello.
