Tegnap a fiúknak meséltem, hogy a tévében a riportműsorban láttam ducimodelleket, akik háromszor akkorák voltak, mint én (oké, lehet hogy volt aki csak kétszer) és fülég érő szájjal mesélték, hogy remekül elvannak így, miközben én krumplit ettem krumplival, mert keményítőnap volt.
Az én seggem az övékhez képest kicsi és formás, a karom is csak feleakkora, mint nekik, mégse érzem így jól magam, sírok. A VV akárhányból ismert Gábor fotózta éppen őket, ahogy mindenkit - mert nyilván fotós is csak egy van képernyőszerte, ahogy pszichológusból is csak a Tari Annamária, meg esztétából a Réz András, meg a többi, más is megfigyelte már ezt? - és azt mondta, hogy a ducimodelleket azért sokkal jobb fotózni, mert utána nem kell retusálni a képeiket, elvenni belőlük trükkökkel, mert hát az ő lényegük a duciságuk, míg a vékony modellekkel ott a csomó utómunka, őket ugyebár tovább kell vékonyítani a tökéletes hatás érdekében.
Nabazmeg. Már megint a széllel szemben hugyozás folyik zoránál harmadik napja, ahelyett, hogy ellennék így, ahogy vagyok, nem, nekem szokás szerint fogyókúrázhatnékom van, de minek, mikor tegnap is hányan mondták, hogy dögös vagyok; meg aztán anyám, apám, a tesóim, a fiúm, a barátaim így szeretnek, ahogy vagyok. Jack barátom azt mondta, ne akarjak fogyózni, kár minden dekámért, az kurvajól esett, még akkor is, ha tudom, hogy ez olyan fiús duma, amit minden csajnak be lehet vetni és akkor a csajok örülnek.
Azt mondja a nagydarab csaj a tévében, hogy ő nem nézi, hogy mit és mennyit eszik, mert így élvezi az életet, csak a lejárati dátumot nézi a csomagoláson, eszik ami jólesik, boldog. Én is az vagyok a magam módján, csak én nem tudom így szeretni magam, nemtom mi kellene hozzá, hogy ne szarjam le ezt az egészet, hogy ne kezdjem folyton újra, hogy aztán belássam, hogy minek, mert én ilyen vagyok, meg megérteni, hogy én tényleg így is jó vagyok, és amúgy is tök hiábavaló ez az egész, már csak a genetika miatt is, faszom, akkor ma gyümölcsnap, helló.
