Fáradt voltam és nyögtem fölfelé a dombon, az utolsó háromra gyalog toltam fel a biciklit, útban Gödöllő felé. Nyígtam, fájt, melegem volt, máskor fáztam, nem éreztem semmimet, csak az arcomat, ahogy folyt rajta a veríték. "zora, menj haza a HÉV-vel", mondta Röné és akkor még nem tudhatta, hogy zorát nem abból a fából faragták, aki feladja, mert zora miközben tolta fel a biciklijét az utolsó dombra, már ötvenedszerre mantrázta el magában, hogy 'a győztesek soha nem adják fel, akik feladják sohasem győznek' és zora győztesnek született, hiába tűnik úgy olykor, hogy nem. Kell, hogy érezze, hogy meg tudja csinálni, ha fáj, ha nehéz, ha keserves, akkor is. Szüksége van neki az 'én mindent megtettem, hogy sikerüljön' érzésére. Hogy tudja, hogy nincsenek meg-nem-mászható hegyek. Csak hegyek, amikre felmászik ha beledöglik is, bármi áron. Meg talán ott motoszkált valahol az is hátul neki - de ehhez már nagyon idült bloggernek kell lenni -, hogy már csak azért is, hogy nehogy másnap azt lássa viszont valahol, egy másik blogon, hogy zora gyenge volt, hogy nem ment neki. Gyenge volt, de ment neki.
Azért ma sokszor eltörött a mécses. Az elém tartott tükör képét elviselnem olykor sokkal nehezebb, mint hinné bárki. A magamról kialakított, amúgy is nehezen összeálló mozaikképből egy darabka ma megint elveszett. Soha nem fogom tudni bebizonyítani magamnak, hogy elég jó vagyok azokban a dolgokban, amikről azt hiszem vagy hittem, az vagyok. Már nem tudom hogy definiálhatnám magam. Lassan már csak azt tudom, önmagam sokadszori újraértékelése után, hogy mi nem vagyok.
Semmit sem tudok tökéletesen csinálni, bármiről legyen szó, valami mindig hiányzik belőlem. Hogy ami van bennem, ami én vagyok, vagy túl sok, vagy túl kevés, de sohasem pont jó, vagy éppen elég. Hiába lehetnék elégedett, hogy végigcsináltam egy bringatúrát, ha tudom, hogy csinálhattam volna jobban, ha van bennem több erő, ha nem kell leszállnom az utolsó 3 dombon sem a bicikliről, ha van bennem elég szufla. Sikerült, de csak majdnem. Ahogy öregszem, egyre erősebb bennem a megfelelni akarás. Régen csak magamnak akartam, ma már úgy tűnik fontosabb, hogy másoknak. Minden ami történik velem, aszerint raktározódik el bennem, ahogy feldolgozom az eseményekben résztvevők utólagos reflexióit. Beleértve persze a sajátomat is. Tegnap kudarcot vallottam, és ez nagyon megvisel, egész nap ezen rágódom. Nem számít, hogy célba értem, ha nem a célbaérés pillanatára emlékszem legerősebben, hanem azokra a percekre, amikor fáradtan lihegve ellenkeztem, hogy márpedig én nem megyek haza, végigcsinálom.
Remélem van, aki a látszólagos önellentmondás ellenére érti a kudarcérzésemet. A majdnem nekem kevés.
