Ismeretterjesztés, hipochonderek lapozzanak
Pokoli egy nap. Délelőtt telefon a dokimnak, "pánikolok, jöhetek?", mentem. Az egész nap kész rémálom volt, nem tudom, hogy tudtam úgy tenni 8 órán keresztül, mintha dolgoznék, amikor ennyire rámtör a para, nem tudok semmit se jól elvégezni, se jól látni, érezni, gondolni.
Virágot vittem a doktornénimnek. Két éve folyamatosan vigyáz rám. Megmentette az életemet. Kontrollál, ha kell, akkor is, ha nem kell, csak parából megyek, akkor is. Lelkiismeretesen, fáradhatatlanul. Két év alatt soha egy forintot, se semmit nem adtam neki. Szerintem utálja a paraszolvenciát. Gyógyítani született. Vettem egy kis mikulásvirágot és nagyon örült neki, szeretem a mosolyát is, azt is, hogy mindig, mindent érthetően elmagyaráz. Mindig lehet még egy kérdéssel több. Nekem mindig van. Lassan úgy szeretem, mintha a második anyám lenne. Hozzá küldöm az ismerősöket, barátokat. Mindig van, aki elrohan egy-egy ilyen postom után. Én ne érteném?...
"Mi újság zorácska?" - kérdezte mikor a rendelőjébe léptem, "teljes pánik, jött tegnap és paff, ma itt vagyok, félek" - feleltem, "az a két anyajegy, amit tetszett mondani a múltkor a derekamon hátul, tök kész vagyok". Megnézett. Körbe, mindent, az utolsó kis faszom anyajegyemet is. Kurvára egyiknek sincs semmi baja. Én azt hittem úgy jövök el, hogy megbeszéljük, mikor szedi ki ezt a kettőt, mire azt mondta, nyugodjak meg, nem kell, semmi baj nincs velük. De azt is tudja, nem tegnap óta praktizál, hogy egy magamfajtának ha egyszer elejti, hogy ezt vagy azt figyelni kell, azok onnantól kezdve a test nemkívánatos szereplőivé válnak, amitől mielőbb szeretne megszabadulni a gazdája, úgyhogy mondtam, hogy tavasszal nyesse szét már szikével a hátamat, ha lehet, hogy nyugodtabban éljek. Megért.
Kérdeztem mások hogy dolgozzák fel ezt az egész posttraumatikus szakaszt (nevezzük úgy, a hátralévő életüket). Mondtam, hogy rendszeresen kiborulok. Azt mondta mások se könnyebben. Kérdeztem, menjek-e szerinte onkopszichológushoz, mert nekem ez nem megy, nem tudom hogy kezeljem az ilyen váratlanul érkező pánikrohamokat, ami lehet, hogy hónapokig nem is jön, de ha jön, akkor lenulláz, megsemmisít, egy rongybaba leszek tőle, minden pillanatomat úgy élek meg, mintha épp az utolsó lenne, váratlanul bőgöm el magam, bárhol, bármikor. Koordinálhatatlan, undorító para. Azt mondta nekem talán nem kell.
Mesélt egy ismerőséről, akinek a szemében volt a melanoma. Láttam ilyenről képeket a neten, és sok más egyéb borzalmas előfordulásáról is. Örülök, hogy velem kevésbé baszott ki a sors: csak egy icipici anyajegybe bújt a szemét, talán még ezért élek. Furcsa, hogy mindent tudok erről a rohadt gyilkosról, mindent meg is teszek félelmemben, hogy sose legyen újra, miközben emberek körülöttem nem is sejtik, mi ez, vagy hogy nekik ugyanúgy lehet, ahogy nekem volt, hogy ugyanúgy ki vannak téve a kockázati tényezőik miatt, nem tudom hogy, de annyira akarnám továbbadni azt, amit tudok, hogy más is tudja, amit; lehet, hogy egyszer rendezek egy beszélgetős estet a témában.
Most könnyen pofázok ilyen vidáman, megnyugszom lassan. Tegnap iszonyatosan megfájdult a hátam-derekam, ott, ahol van az a két anyajegy, amiért aggódtam. Hihetetlen dolgokra képes az ember agya: olyan erősen képzelem, hogy baj van ott, hogy tényleg megfájdulnak az izmok. Amolyan fantomfájdalom. Amikor kiszedték a melanomát, pár hónap múlva erőt vett rajtam a félelem, hogy jaj visszajön, vagy hogy nem is szedték ki teljesen. Heteken keresztül majd' le szakadt a bal karom, annyira fájt, pedig nem volt ott semmi a műtéti hegen kívül. Most a derekam fáj, de iszonyatosan, a megnyugvással együtt elmúlik, ezt is tudom, tapasztalatból. Már két éve, hogy elkezdődött ez a történet. Azóta élek együtt ezzel a kurva halálfélelemmel. Tudod, a szar dolgokba az a jó, hogy rendszerint egyszer véget érnek. Ez nem egy szar dolog: ez valami, amivel együtt kell élnem, ez VAN. Próbálja az ember feldolgozni, és én még igazán örülhetek, mert én teljesen gyógyult vagyok. Élhetnék gondtalan. De nem lehet. Ez nem egy szar dolog, ez az életem része. A szar dolgok véget érnek. A melanoma malignum meg lehet, hogy rég volt, nincs, de sosem szabadulsz meg tőle. Az agyad gondosan raktározza az emlékét. És akinek egyszer volt, harcos lesz és önző, az első és legfontosabb, s minden harcok célja megtartani azt, ami másnak olyan kézenfekvően, evidensen van, tart és megmarad: az életet, mindenáron.
Vajon eljutott valaki a végére? Van kérdés?
