Elalvás előtt megtaláltam életem jelenleg egyetlen kézzelfogható célját: meg kéne csináltatni a leszakadt reluxát. Nyolc órát aludtam, úgy dőltem ki én a fél 1-es lefekvő fél 11-kor, mint akibe valami kábító izét nyomtak. Alvásproblémáim nincsenek, igaz, úgy érzem magam, mint aki nem aludt egy percet se.
A mai napnak értelmet ad talán az, hogy megtudom, mit talált ki harcsa apó, miközben elszívta a hínárpipát. Úgy izgulok, vajon olyat mond a kislánynak, amitől jobb lesz neki? És vajon sikerül végül legyőznie a nagy, erős medvét? Annyi kínzó kérdés motoszkál bennem.
Annyira mennék csütörtökön a Tandembe, a barátaim, a finom forralt bor, Pan megnyugtató mosolya... de ezzel a búvalbaszott halálhangulattal nem mérgezhetem a légkört. Tudom, szocializálódnom kéne. De maradt még bennem némi felelősségérzet. Senkit nem kínzok a látvánnyal és a szomorúsággal, ami én vagyok. Marad a négy fal. Lehet, hogy 22-es csapdája, de én azért jól feldoldom. Ha választani kell, nekik, vagy magamnak, nem kérdés: legyen jobb azoknak, akiket szeretek. És így lesz jobb.
