Hívtak a Gébicsből, hol vagyok, miért nem vagyok ott. Nem vagyok szociális hangulatban, nincs kedvem idegen emberek arcát bámulni egy kocsmában, nincs kedvem alkoholt inni, nincs kedvem nem itthon rohadni egy ilyen szar nap után, mint a mai, nincs kedvem untatni a társaságot a bamba képemmel, vagy végighallgatni tízszer a kérdést, "mi van zora, miért vagy csendben?", mert akkor mindig azt érzem, nem ismernek igazán. Különben nem lennének ilyen kérdések. Ma is találtam okot a bőgésre, talán jobb lett volna, ha nem hívnak fel; azt hiszem eljutottam arra pontra, amikor simán, bárhol, bármi miatt. Elég a banális apró faszság is, nem tudom mit kellene tennem, a tegnapi napot szenvedem ma, a tegnapelőttit szenvedtem meg tegnap, a mait majd holnap és így tovább és egyre csak gyűrűzik és nem látok ki a szememből úgy folyik. Munka, temérdek, megfulladok, paranoia, kontroll, halálfélelem, kialvatlanság, pletykák, kire számíthatok, fejfájás, hol van az a kulcs ami, hol a kulcs ami? Akarom. Ami belülről bezár.
