Azt reméltem reggelre összeszedi magát, hogy úgy néz majd ki, mint hajdan fénykorában; hallgattam vele fél 12-kor metált, mondtam még neki szépeket. Reggel ő volt az első, akire ránéztem és szomorúan láttam, ahogy fekszik kiterülve, semmi életjel. Sírni volna kedvem, újabb veszteség. Megvolt bennem a szándék, hogy meggyógyítsam, gondozzam, jobb legyek hozzá, csak mint annyi mindenben, későn... Egy perc néma csend. Már csak ketten maradtunk, a fokföldi ibolyám, meg én.
2006.09.12. 07:31
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://zora.blog.hu/api/trackback/id/tr974750641
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.