Kapcsolatunk újabb fontos állomásán is stílusosak és irigylésre méltóak tudtunk maradni, azt hiszem, nagyjából annyira bensőséges és szép volt a szakításunk (nem is tudom, jó szó-e ez, ha rólunk van szó, az objektív szemlélő kedvéért mindenesetre itt ez a legtalálóbb), mint mindaz, amit korábban csináltunk, mi ketten. Összebújós, szorosan átölelős és nem felejtem, ahogy mosolyogva egymás ugyanolyan színű szemébe pislogtunk. Aztán szeretettel csókolta le az enyémről a könnyet. Megkönnyebbültünk, mindketten. A szövetségünk, ha lehet, erősebb lesz talán, most hogy új alapokra helyeztük a kapcsolatunkat, és ha újra egyensúlyt találunk az érzelmeinkben, amik összekötnek minket.
Az aranymetszés is gondos odafigyelést igényel, ugyanakkor művészien egyszerű, ha jól fogsz hozzá a munkához, csak az a fontos, hogy úgy legyünk ezután egymásnak, hogy az mindkettőnknek egyformán jó. Nem kérni, nem várni többet, mint amennyit kaphatunk, nem akarni mindenáron többet adni, mint amennyit a másik elviselni és viszonozni képes. Könnyebb most, kimondva és megbeszélve mindazt, ami nehézzé tette neki, nehézzé tette nekem az utóbbi időben...
Remélem jó mérnökök, jó matematikusok leszünk és eltaláljuk, nem szabályok szerint, csak érzésből, azt a kettőnknek kiszámítható, legeslegtökéletesebb arányt.
