Ma nagyot pörögtem benn, nem is egy, két kolléga ment szabira, és osztotta rám a melóját, sprintek rövidtávon az iroda két vége közt, telefonozás távoli országokkal, semmitnemértés, mikor a franszia az angolt erőlteti, rémesh, de neki se lehet egyszerű az én angolom. Azért sikerült elmekegni, mi, hogy és miért, rohanás vissza, oda, vissza. Nem mentem ki ebédelni se, de ehhez kellett az is, hogy maradjon a hétvégi főztömből, összeettem a klaviatúrát, rohanás, oda, vissza, ügyintéz, sok az ad hoc a munkámban. Amíg csak egy ilyen van egyszerre, az jó. Ha egyszerre három dolgot kell ad hoc csinálnom, az meghalad, úgyhogy türelemre intem magam: nyugiii, csak lassan. Minél jobban kapkodok, mert gyorsan akarok megoldani, annál valószínűbb, hogy elszúrok valamit. Ezt már múltkor bebizonyítottam magamnak kicsiben. De most nagyban is játszom, muszáj figyelni.
Délután 6-kor azt mondtam magamnak, ideje hazamenni, pedig még mindig pörögtem, simán tudtam volna még egy órát melózni teljes erőbedobással, de akkor már elértem volna a tizedik munkaórát, az meg a gombócból is sokat is übereli. Még két ilyen nap, ha szerda délután is csak ennyire leszek megzakkanva, mint ma, akkor hátbaveregetem magam.
