zora

Pénteken, mikor dög másnaposan kullogtam az Oportó nevű műintézmény felé, muszáj volt vennem egy péksütit. Gyümölcsnap. Másnaposan. Miközben a nagyon közeli jövőben újabb sörök voltak kilátásban. Beültem a kocsmába és elmajszoltam azt a vackot. A lelkiismeretfurdalás érzése helyett arra gondoltam, mi lenne, ha fognám és abbahagynám még így az elején ezt az újrakezdett 90 napos szart? Mert hogy hiányoznak az ízek. Mert hogy hétvégére olyat készültem főzni, ami nem külön tartalmazza az egyes összetevőket, hanem faszául összepárolva, egyben. Előttem ott habozott a sör, én meg belenyaltam és mint a villám b*szott belém, hogy akkor ez a fogyókúrázás itt és most be van fejezve, pont. Mind tudjuk, hogy erőlködésem amúgy is szánalmas, és legfeljebb rövidtávon eredményes. Szenvedjen a halál, én meg élvezem az életem, mert nekem ez jó. Majd imádkozom, hogy valami ványadt giliszta legyek következő életemben, azt majd az kompenzálja azt, ami erre adatott.