zora

Tegnapra kevés lett a 24 óra, nem tudtam megírni, kiknek miért drukkolok épp (hogy megtalálja a lányt a villamosmegálllóból; hogy legyen albija; hogy legyen jegye útnak eredni; hogy tudjon aludni éjszakai meló után; hogy ne essen vissza oda, ahonnan egyedül már nem tud kimászni; hogy ne kapjon útközben hőgutát; hogy szép legyen a haja színe), ez a kurva firefox meg miért nem tud linkelni, azt valaki mondja már meg!? Kurvajó, hogy mindig nekem kell megírnom kézzel a hivatkozásokat, a href, a href, most túl sokat kéne, a zárójeleshez, de fáradt vagyok már ehhez.
Nem volt elég továbbá, hogy megírjam, mit nem vettem ma se, pedig kéne nagyon; hogy holnap 10-re interjúra megyek, hogy miért bőgtem ma este, hogy milyen jól esne most egy baráti kézszorítás, csak úgy, mindenféle szavak nélkül, attól, aki anélkül is jól ért engem; esténként hegyként omlanak rám az emlékek, hol a közeli, hol a távoli múltból, hol véletlenszerűen-vegyesen, és kicsit rossz azt érezni, hogy az idő, ahogy telnek-múlnak a hetek, hónapok, bizony elhomályosítja azokat.
Néha szomorú vagyok attól, hogy a készen kapott, vagy közösen alkotott szabályok értelmében hátratoljuk emlékeinket agyunk zegzugosabb részeibe és hagyjuk örökre porosodni őket. Nemkülönben attól, hogy egyre kevésbé hiszem azt, hogy a legklasszabb dolgok mind csak arra várnak, hogy megismételjük őket. Valami odaveszett, és nem is tudom mi, az sem, hogy hol keressem.