zora

Én, aki egy hétre előre szereti tudni mit csinálok majd egy hét múlva, nem tudok mit kezdeni egy "10 perc múlva ott vagyunk, öltözz fel és gyere le" tartalmú telefonhívással. (Ráadásul mondtam Neki másfél órája, hogy gyümölcsnap van, elfáradtam edzésen és nincs kedvem kocsmába menni.) Nem, ha a spontaneitás fokmérője az ilyesmi, akkor nagyon nem vagyok. Az ilyentől hirtelen összezavarodok, itt ülök bazmeg a nagy nyugalmamban, egy ilyen hívástól olyan vagyok mint a sündisznó, akit bevágnak a körömkefék közé és nem tudja melyikre kell rámászni.
Az "itt vagyunk a ház előtt, jössz?" kérdésre hanyagul azt feleltem, "majd, ha lezuhanyoztam" és elvonultam, mire Ő feljött és szegénynek kb. 3 percben ordítottam le a fejét, hogy mondtam hogy nem, és mit izélnek és nem is ihatok és különben is. Ő nyugalommal az arcán hallgatta a kifakadásomat (eufemizmusokban kurvajó vagyok, eh), majd elvonultak inni a barátjával.
Én pedig 3 perc múlva már bántam, hogy nem mentem, valaki fejtsen meg, hogy most akkor, és amúgy we're living in harmony, meg minden, hiányoltátok, hogy nem írok Róla, na tessék most itt egy izgalmas momentum az életünkből és arról, hogy amúgy mekkora egy idióta picsa vagyok. Én nem akarnék amúgy más helyébe velem élni, - néha a toleráns bólintás helyett megérdemelnék egy 44-es lábnyomot az arcomba, de telibe -, úgyhogy van egy igazi saját superherom és igazán szerencsés vagyok ám én.