sörre dinnyét?
Nem vagyok valami legendás dinnyeevő... Az éves dinnyefogyasztásom forintosítva nem rúg többre, mint mondjuk 100, és akkor már legalább 3x ettem is. Nem vagyok nagyon odáig érte, de azt se bírom tétlenül nézni, ahogy valaki a nyári kánikula idején egy jéghideg fél dinnyét úgy fogyaszt el előttem, hogy 1. a kanalat belevájva a szélrózsa minden irányába fröcsög a piros dinnyelé, 2. az illető állán patakként csorog alá ugyanez. Ettől valahogy még én is megkívánom, hiába minden ellenérzés. Ja, és még akkor nem említettem nagyanyámat, aki mosolyogva habzsolja, egyik kezében a kanál, másikban a kenyérsercli, mert, mondja, ez így az igazi, dinnye kenyérrel.
Kis nyolcéves voltam, amikor egyszer elvitt a mentőautó megboldogult másik nagyanyáméktól. Ma is emlékszem, egész este görcsölt a hasam, de annyira be voltam ijedve, hogy nem is mertem szólni maminak. Aztán éjszaka már ordítva fetrengtem, nagyanyám konyharuhába csavart fazékfedőt (=villanypárna vidéki öregeknél, überjó!) nyomott a hasamra és szorította kezem, míg én anyám után vonyítottam. Valamikor hajnal 5 körül jött értem a mentőautó, másra már nem emlékszem, csak az egy hét kórházra, az üveges baracklére, meg hogy összeszorított lábakkal mentem egy napig a nőgyógyászati vizsgálat után. Életemben akkor volt egyszer baja az epémnek, utána se soha.
Utána eltelt nagyjából 13-14 év, mire egyszer egy családi beszélgetés közben kiderült, hogy akkor, a heveny gyomorgörcs napján bizony tekintélyes mennyiségű görögdinnyét vett magához a kislány, aki én voltam. Ekkor már tudtam, hogy a tudatalattim kiválóan működik, talán nem véletlen a szerény érdeklődésem a dinnye iránt...
Aztán most az imént a sült csirke mellé nem a jól bevált savanyúságot vettem ki a hűtőből, hanem a negyed dinnyét. Meleg van, az meg hideg, szerelem volt első látásra, csak úgy csorgott az államon a lé, rá a hagymás csirkecombra. Isteni volt. Most türelmesen várok. Mi is a mentők telefonszáma?
Nem vagyok valami legendás dinnyeevő... Az éves dinnyefogyasztásom forintosítva nem rúg többre, mint mondjuk 100, és akkor már legalább 3x ettem is. Nem vagyok nagyon odáig érte, de azt se bírom tétlenül nézni, ahogy valaki a nyári kánikula idején egy jéghideg fél dinnyét úgy fogyaszt el előttem, hogy 1. a kanalat belevájva a szélrózsa minden irányába fröcsög a piros dinnyelé, 2. az illető állán patakként csorog alá ugyanez. Ettől valahogy még én is megkívánom, hiába minden ellenérzés. Ja, és még akkor nem említettem nagyanyámat, aki mosolyogva habzsolja, egyik kezében a kanál, másikban a kenyérsercli, mert, mondja, ez így az igazi, dinnye kenyérrel.
Kis nyolcéves voltam, amikor egyszer elvitt a mentőautó megboldogult másik nagyanyáméktól. Ma is emlékszem, egész este görcsölt a hasam, de annyira be voltam ijedve, hogy nem is mertem szólni maminak. Aztán éjszaka már ordítva fetrengtem, nagyanyám konyharuhába csavart fazékfedőt (=villanypárna vidéki öregeknél, überjó!) nyomott a hasamra és szorította kezem, míg én anyám után vonyítottam. Valamikor hajnal 5 körül jött értem a mentőautó, másra már nem emlékszem, csak az egy hét kórházra, az üveges baracklére, meg hogy összeszorított lábakkal mentem egy napig a nőgyógyászati vizsgálat után. Életemben akkor volt egyszer baja az epémnek, utána se soha.
Utána eltelt nagyjából 13-14 év, mire egyszer egy családi beszélgetés közben kiderült, hogy akkor, a heveny gyomorgörcs napján bizony tekintélyes mennyiségű görögdinnyét vett magához a kislány, aki én voltam. Ekkor már tudtam, hogy a tudatalattim kiválóan működik, talán nem véletlen a szerény érdeklődésem a dinnye iránt...
Aztán most az imént a sült csirke mellé nem a jól bevált savanyúságot vettem ki a hűtőből, hanem a negyed dinnyét. Meleg van, az meg hideg, szerelem volt első látásra, csak úgy csorgott az államon a lé, rá a hagymás csirkecombra. Isteni volt. Most türelmesen várok. Mi is a mentők telefonszáma?
