zora

fanatik

Tegnapi nap nagyon kész volt. Iszonyú nem normálisat mentem a cangával. Végre-valahára sikerült összehoznom egy közös tekerést bé-vel, akit a criticalmass óta nem láttam az pedig testvérek közt is lassan egy hónapja volt. Közös bringázás azóta is csak majdnem jött össze. A szombati fekete-tekerésre nem mertem elmenni, mert nem mertem kockáztatni az egészségemet. Hétfőre ez már nem annyira érdekelt, majd' megevett a fene, hogy rakjam neki és élvezzem a szelet, ami szembejön.
Fél óra nekem a Városliget, ott találkoztunk. Körbetekertünk, de nem találtuk túl izginek, én is kimerítettem már ennek a helynek a lehetőségeit, úgyhogy elpályáztunk a Margit-szigetre. Vagányan kibéreltük a Körút külső sávját és ott tekertünk, mondjuk ennek néhány autós nem annyira örült, eheh.
A Margit-sziget olyan zsúfolt volt, mint állat, nem nagyon lehetett volna leejteni úgy egy tűt, hogy az ne egy cipő orrára essen, mi csak tekeregtünk bé-vel, megnéztük az állatkertet, a romokat, a zenélő izét is meghallgattuk. Aztán nagyon okos ötlettől vezérelve ("arra megyek, úgy biztos rövidebb") a fél város megkerülésével értem haza, kiszáradva, elfáradva, tikkadtan. Nem tudom hány kilométert nyomtam le, de azt sem tudtam a végére, milyen nap van.
Fél órán belül hőemelkedésem lett és ágynak dőltem, nem is igen tértem magamhoz egész este. Akkor kicsit megijedtem: lehet, hogy nem volt egészen normális életem eddigi legnagyobb tekerését épp most abszolválnom. Elvégre van rajtam egy három és fél centis, 7 öltéses, ötnapos műtéti heg, amire nagyon bátran hánytam fittyet.
Az ágyban fetrengve tegnap este életemben először éreztem azt, hogy fanatikus vagyok.