Évtizedek óta tartó kallódás után múlt szombaton megtaláltam a közösséget, ahová szívesen tartoznék. Épp csak gondoltam egyet, már rég terveztem, aztán el is mentem az A38-ra a Depeche Mode klubba. Sosem voltam DM rajongó. Az én szívembe 13 évesen úgy hatolt bele Kovács Ákos és Bonanza Banzai, hogy abba bizony évekig nem fért senki és semmi más, ha zenéről volt szó. Kicsit érettebb fejjel már közelebb kerültem a Mode-hoz, de ma mai napig is nagyon hézagos a tudásom, ha a diszkográfiájukról van szó. Na de nem is ez a lényeg, hanem hogy ez egy kurva jó buli volt. Egész éjjel táncoltam és éreztem, hogy itt mindenki szeret mindenkit. Én is szerettem mindenkit, pedig nem is dumáltam csak P*-vel, aki hősiesen tűrte az elektronikus csörömpölést, pedig neki a metal az isten. P* azt mondta kurva jól nézek ki, ami nagyon jól esett, nekem, aki már ovis korában azon stresszelt, hogy a kezeslábas overáll zippzárja folyton szétment a hasán. Azóta sem javult sokat sem a testalkatom, sem az önbizalmam. Arra is gondoltam, hogy kár, hogy csak most kezdek már valahogy kinézni, szegény P* annak idején közös 7 évünk alatt vagy 30 kilóval többet tudhatott magáénak belőlem, ami azóta nincs. Azért az most jól esik, hogy ő erősít meg abban, így sok évvel azután, hogy már csak barátok vagyunk, hogy jól nézek ki. Nem sok mindenkinek hiszem el, mondjuk neki igen. Egy percig, kábé, de az is valami.
Szóval a Depeche Mode klub azért jó, mert szeretem, amikor egy közösséget a közös érdeklődés verbuvál össze, nekem jó rég nem volt ilyen. Huszas éveim elején a demoscene.
