Gyakran gondolok a szingli harmincas barátnőimre, bevallom, aggódom értük. Hogy mikor lesz végre/újra rendes párkapcsolatuk, hogy mikor találják meg valakiben leendő gyermekeik apját? Mert gyermeket ki ne szeretne? Az idő meg úgy elrohan felettünk, a fiúk felett is, de a fiúknál más ez az öregedés, ha a gyerekvállalásról van szó. 35 felett egy csomó rizikóval kell számolni, ha terhességről van szó. Sokat gondolok rájuk és olyan jó lenne tudni, hogy nemsoká nem lesznek egyedül, lesz klassz pasijuk, összecuccolnak, gyereket szülnek, meg ilyesmik.
Valamelyik nap E* megosztott FB-n egy eseményt, amire tök szívesen mennék, koncert, egy olyan koncert, hogy hát naná, hogy mennék, hogy legyek megint kamasz, igaz, kicsit nehéz éjszaka elszakadnom otthonról, mert a kismorci rosszul alszik és ha megébred, csak én vagyok jó neki (ill. a mellem). De arra gondoltam megpróbálhatnánk, aztán hátha az apja elboldogul végül vele. Ha nem, taxiba be, spuri haza. Ez lehetne az első igazi buli a szülés óta. 10 hónapja. Ki lehet bírni, de tök jó belegondolni, hogy ahogy cseperedik a gyerek, egyre többször el lehet szabadulni otthonról, ki lehet kapcsolódni barátokkal, még nem savanyodtunk meg annyira, hogy ne legyen ilyesmire szükség. Aztán hazamegyek, ott az imádott gyerek, a kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt, buli is van, gyerek is van és még csak 32 vagyok. Minden jó.
Szóval biztos értitek, miért aggódom néha, mert amúgy meg olyan jó csajok. Vigye el őket, vegye el őket valaki!
(utolsó utáni poszt, persze)
