Hello, elújságolnám milyen balfasz vagyok, két hét után összeomlottam. Ez mondjuk kicsit korai a megzakkanáshoz, de mit tagadjam, bőgtem tegnapelőtt, mint a szamár. Mert az egy dolog, hogy itt ez a kis aranyos baba, napjaim kibaszottul egyformák és néhány röpke boltba ugrást leszámítva egyelőre szigorúan a négy fal közt zajlanak, kettesben a gyermekkel. A hangsúly az egyformák-on van (kicsit a kibaszottul-on is). Az egyformaságot megtöri az, amikor este a Morci hazatér a munkából, olyankor végre van kivel értelmesen beszélni és nem csak gügyögni, ahogy tudunk vacsizunk, napi ügyek megbeszélése, gyereknek abajgatása, közös fürdetés és a fektetés után még mindig van egy kis idő egymásra, a mostanra koraira tett lefekvés előtt. Aztán tegnapelőtt közbejött egy céges vacsi, ami öröm a Morci szakmai előmenetele szempontjából, de a nap várva-várt pontjának semmissé tétele az én szempontomból. Tudtam, hogy az a nap még a szokásosnál is egyformább lesz, s hogy nem hogy egyedül kell fürdetnem (ketten is elég bénák vagyunk még), de mire hazaér, én már alszom. Nem is látom, esetleg másnap reggel mielőtt dolgozni megy.

Na ekkor emeltem le az első CD-t a sorból szoptatáshoz, az A-HA zenekar egyik nem annyira régi, csak 10 éves lemezét, amit lássunk be, rajtam kívül szerintem ember nem hallgatott soha a világon és ez így is van rendjén. Én is egy szarabb periódusomban kaptam rá, tökéletes a depresszióhoz. S miközben Morten Harket keserves hangon nyervogott, én zokogva szoptattam a gyermeket, folyt rá a könnyem, közben azt hajtogattam neki, hogy szeretem és végtelenül sajnáltam magam, amiért az apját aznap nem látom. Aztán az az este úgy lett, ahogy számítottam rá, annyi szépítéssel, hogy a Morci képes volt hajnal 3-kor átjönni a gyerekszobába, hogy aztán mégis szerét ejtsük az esti dumcsizós szeánsznak, ha ugyan hülye időpontban is.

Most pedig kurvára várom egyrészt, hogy leteljen a gyerekágyas időszak, amíg megerősödik ez a kis szopógép és jöhessenek a barátok, másrészt hogy tavasz legyen és mi is útra kelhessünk a Kismorcival és felkeressük a kis barátait - meg az enyémeket, nagyobbakat is - városszerte.

Szerettem volna nem érezni azt, amit akkor éreztem, hogy a gyerek okozta minden öröm ellenére milyen magányos voltam aznap. (a hangsúly a kibaszottul-on van)

Remélem a baby bluest ezzel ki is pipáltam és nem csavarodok be ennél jobban.