A gyerek, fogalmazzunk úgy, leszarta a szerdai szívultrahangot, pedig ott és akkor igazán ő volt a főszereplő. Na ő másképp gondolta, bevackolta magát és hátat fordított a kíváncsiskodóknak, így a doktornő kénytelen volt valahogy mandínerből nézni, amit nézni kellett. Mivel biztosra szeretett volna menni, ezért kiküldött kicsit sétálni és ha már az volt nálam, mogyorós sütit enni, bízva abban, hogy ez majd kicsit izgalomba hozza a gyereket és a recept bevált, nemsoká nem csak a szívét láttuk tökéletes szögben, de amit ez a kis exhibicionista sose hagyna ki a 12. hét óta, valahányszor ultrahangozták, a cerkát is belógatta a képbe, ami mindig úgy fényeskedik a képen, hogy szinte belepirulok, pedig mégiscsak az anyja vagyok. Amiért mentünk, a bizonyosság, hogy a gyereknek kutya baja, ott volt feketén, fehéren, meg színesen is, láttuk óriási nagyban a szívét, a billentyűket, ahogy áramlik a vér, ahogy pumpál és minden a lehető legnagyobb rendben van. De hát ezt tudtuk is. Azért megnyugodni nagyon jó volt és ha valaki, valaha hasonló helyzetbe kerül, a Magzati Diagnosztikai Központba menjen Dr. Hajdú Júliához, aki nem csak profi, de nagyon kedves is.

Mostanra a hasam egyre nagyobb, lassan lemondhatok a lábak közötti fazonírozásról és ezután marad a mediterrán stílus. A gyerek már most hiperaktív, a nap bármely szakában képes rugdosódni és az is mindegy neki, én éppen függőlegesen vagy vízszintesen vagyok. Kétségkívül a jelenlétéről, hogy ott van, jól van, ez nagyon megnyugtató jelzés. Én élvezem ennek minden percét, bár még mindig fura kicsit, hogy itt vagyunk ketten, osztozva egy testen, mégis külön, de együtt jó sokáig. Ha van még valaki, aki tündéri, ahogy megéli ezeket a heteket-hónapokat, az a Morci, aki rajongva imádja és már most nagyon várja a gyerekét, értem pedig mindent megtesz, hogy ne terheljem, dolgozzam, erőltessem túl magam. Ez a hét nagyon munkás volt és a következő sem lesz kevésbé: a hét első felében az új lakhelyünket csinosítottuk, rendezgettük, takarítottuk. Most meg itt kezdődött el a pakolás, hogy aztán jövő szombaton elköltözzünk innen, oda.

Tegnap érdekes jelenségre lettem figyelmes, nyaktól lefelé a mellkasomon, a hasamon minden ér rikítóan kék volt, a bőröm papírvékonynak tűnt, a testem olyan volt mint valami vízrajzi térkép, minden napra jut valami érdekes. Ahogy az sem kevésbé, hogy ezen a héten új értelmet nyert nálam az éhség szó, ami gyakorlatilag újabban a nap minden ébren töltött órájában képes rámtörni és olyankor nincs mese, enni kell. A gyerek bizonyára úgy döntött, ideje komolyan venni a növekedést, amihez persze kell neki az energia, amit meg én biztosítok. Eddig nem híztam szinte egy kilót se, de gyanús, hogy ez a rozsomák-üzemmód mellett nem tud így maradni.

Ami jó hír, hogy az új lakhelyünkről 5 perc alatt át tudok majd gurulni a szülészetre. Ami rossz hír, hogy addigra dzsungel nő a lábam közé és ha nem találok erre megoldást, machete meg kasza kell, hogy egyáltalán megtalálják, hol jön ki a gyerek, neki meg mázli, hogy felfedezze a fényt az alagút végén. Jelentem a 21-22. hét fordulóján ezek a legsúlyosabb kérdések, melyek emésztenek.