Kezdenek az idegeimre menni az identitásaim, hogy nekem nincs egyértelműen egy énem, nekem kettő kellett bazmeg, maradhatott volna egy, csak aztán annyira elharapózott ez a kurva blog, hogy így maradtam a civil én meg a zora én. Aztán valaki úgy szólít, ahogy anyámék kereszteltek, van aki innen ismer, és az idők kezdete óta zorának hív, én meg néha vadakat terelő kurva juhász vagyok, ha valaki, valahol nem azt használja, amelyiket épp szabad, szólok, hogy psszt! Vannak helyek, ahol nem lehetek zora, mert nem akarok zora lenni, ahol keverednek az emberek, akik máshonnan ismernek, munka, régi iskolák, nekik nem kell tudniuk az itteni ámokfutásomról és az itt lenyomatolt több, mint 5 évről. Az idomítás alapszinten évekkel ezelőtt folyt, amikor társaságban összeeresztődött a nogger meg a blogger ismerős (légyszives vigyázz NE hívjál zorának, tudod, ő nem tudja a blogot), irtó stresszes alkalmak voltak ezek.

E tekintetben a legszebb történet, amikor egy bringázás alkalmával évekkel ezelőtt Lacus - akinek a szájába rágtam, hogy a pasim nem tudja a blogot, óvakodjon hát hogy szólít meg előtte -, egy közös biciklizés alkalmával úgy ordított utánam, hogy ZOOORAAAAA, hogy nem csak a pasim, de az Üllői-Körút saroktól egy kilométeres körzetben ezt bárki hallhatta. Kicsit lefagytam, aztán P. még aznap este bevallotta, hogy nem sokkal az indulás után már tudta, hogy írom (IT-s pasik előtt ilyesmit titkolni, nem is tudom hogy gondolhattam). Jókat nevetgéltünk ezen, de asszem nekem inkább sírni lett volna kedvem, mert hát ugye.

Az újabb időkben a Facebookon történnek hasonló balesetek, amik miatt számolatlanul töröltem már kommenteket, majd aztán ment a szabadkozó üzenet, hogy miért, a túloldalon leesik a tantusz, megértő bocsizás. A policy hogy ott a tudathasadásomnak csak az egyik, nemblogger része publikus, tud még követni minket valaki bazmeg?

Valamelyik magamat fel kell számolnom, vagy  nem is tudom, azt hiszem lehet ezt titkolni hosszú távon, közben meg azt se tudom kell-e igazából. Kamaszkorban elkövetett gyerekcsíny, amit átmentettem a felnőttbe, mások büszkék rá, én meg nem győzöm titkolni, de talán jól van ez így.

Azért kíváncsi lennék, ki mennyire vállalja fel a blogját, meg azt az énjét a nemblogger ismerősei, civil élete, munkatársai, anyja, apja előtt. A blogger barátaim egy része a hozzám hasonló alapossággal rejtegeti a blogját, mások meg tök nyilvánosan írják és nem élnek ilyen kettétört tudattal. Szoktam irigyelni őket.