felültem a biciklire és csak mentem, előbb a szervízúton, aztán el a Műcsarnok előtt, le a tóhoz, leültem, lestem a kacsákat, a túloldali sárga-piros fényeket az étteremnél, mentem, tovább, kerestem A padot, de nem láttam sehol, kilométeres sorok kígyóztak a Vidámparktól jobbra, balra, mentem, mentem, Vajdahunyad, Pecsa, Kertem, kacsák újra, de még mindig nem láttam A padot, Sörsátor, Abba dalok, aztán meglett, a nagyrétnél választottam, retkes volt, de tetszett és hívogatott, sötét volt, beszélgetés zaja balról, szaladgáló kutyáé távolabb jobbról, kivettem az övtáskámból az otthonról kicsempészett citromos gössert, cigire gyújtottam és akkor

azokra a dolgokra gondoltam, amik idegesítenek, bántanak, kísértenek, kínoznak, gyötörnek, történések, érzések, végtelenül széles most a spektrum, a szeretésé, a gyűlölésé, hogy kit, hogy mit, hogy kiket, hogy miket, szörnyen feszít és olyan jó lenne, ha nem minden egyszerre jönne,  PONT MOST, nem kell a jó sem inkább, ha kiválthatok vele egy rosszat, meg kell oldalom, meg kell tartanom, el kell hajítanom, el se szabad képzelnem, le kell zárnom, el kell menekülnöm,

itthon pedig arra, hogy néha elviselhetetlenül nehezek az érzések