Jobb lett volna, ha nem kérdezek ma rá, így a hosszú hétvége előtt a főnökömtől, hogy egy frissen megörökölt munkakörrel járó tetemes plusz feladatért mégis mennyit fogok kapni. Nem tudom eldönteni, hogy vajon ennyire hülyének, balfasznak vagy csak simán ennyire szarba néz, meg azt, amit csinálok. (Persze szóbeli elismerést azt dögivel, kár, hogy azzal nam lakom jól.)

 

Asszem a szám úgy görbült le a meglepődéstől vegyes csalódás vagy a csalódás okozta meglepődés miatt, hogy attól még ő is megilletődött. De még én is, kívülről nézve magam. Már nem tudom mit gondoljak, de tudom bazmeg, azt gondolom, hogy ha nem adnak normálisan pénzt az új feladatokért, akkor azzal magam minősítem: elfogadni azt a zsebpénzt, amit adni akar érte, áá, röhej na, hagyjuk. Úgy érzem magam, mintha pofánvágtak volna jeges hallal, pedig csak gyakorolnom kéne, milyen az, amikor saját érdekeimet próbálom érvényesíteni egy faszsággal szemben. A főnököm "oké, persze, meglátjuk mi lehet" című kamuzása az elsőnek bevetett silány ötlet után nyilván nem szül látványos eredményt majd, én meg lehet, hogy felállok és hazajövök bazmeg. Asszem elment a kedvem mindentől, sírok, hogy ilyen pofátlanul akar kihasználni a hely, ahova már én sem biztosan értem, miért vagyok ilyen kibaszottul lojális és ragaszkodó. Nemtom ki és mikor baszta el utoljára így a kedvemet. Kár, mert pont attól akartam már írni így sok idő után, hogy minden milyen kurvajó. 

 

Majd arról is, mert amúgy ezen kívül minden kurvajó, csak előbb megyek oszt megkeresem magam valahol a béka segge alatt.