Nagyon nehéz írnom valamiről, ami olyan sok élményt és emléket adott nekem, mint az elmúlt hétvége; hogy ott lehettem, ahol legjobban szeretek lenni és amiről olyan sokszor ábrándozom, hogy ott lehettem és hogy Vele, hogy mindazt, amit egyedül átélni is feledhetetlen lenne, azt Vele élhettem át, azt a sok színt, illatot, a szelet, a fákat, a virágokat, a tavat, a kacsákat, a kilátókat, a gigantikus hamburgereket, a rét közepén a virágban úszó fát, a forrást és kézenfogva mindent.
Nincsenek megfelelő eszközeim vagy szavaim arra, hogy leírjam mennyire voltam önfeledt és boldog ezen a hétvégén azon a lelkecském által az én szigetemnek keresztelt szegletében a kicsike világomnak, nem is olyan nagyon messze, mégis mintha világgá mentünk volna, olyan jó volt, nehezen jöttem el és nagyon visszavágyom.
Vissza a dombtetőre a napsütésben heverészni, a tóparti vendéglőbe azt
a kiadós vacsit újra meg újra megenni, a békákat mindenáron közelről
lefotózni, az összes túraútvonalat bejárni, a körhintára is felülni,
este újra az összes csillagot megszámolni, a hosszú lépcsősoron újra
meg újra felkapaszkodni, a domboldalról visítva lesuhanni, erdő
közepében a Drágám ölébe hajtani a fejem és a fák koronáját bámulni,
méhecskéket kergetni, és nem, nem, nem jönni vissza ide, ahol a napi
rutin bedarál, ahol büdös van és nincs mindaz ami ott volt: ketten,
mindig, együtt, mindent.
Szedegethetem még sokáig ennek a feledhetetlen hétvégének a morzsáit, de azzal úgysem lakunk jól; remélem hamarosan visszamegyünk oda.
