A húsvéti hétvégét megírni már megint fölösleges, dolgozik bennem a szokásos "kit érdekelnek a tegnapi hírek, minek?"-érzés, maradjunk a lényegnél: az otthon, mint fészek most is felemásul funkcionált; jó megfürdeni a gyerekkor színhelyének, a Falunak, a kertnek, a Tiszának az illatában, hagyni, hogy Anya az ölébe tett fejem simogassa, jó Apával biciklitúrázni, a tesóimmal úgy tenni, mintha verekednénk, mint régen kölyökkorunkban.
De én nem tudok egy napnál tovább boldog lenni ebben a nosztalgia átitatta otthon-hangulatban, miközben a jelenem itt van Budapesten és egy nap után kurvára hiányzik, ezt pedig mintha minden egyes kilométerével csak erősítené a köztünk lévő távolság, épp 120 kilométernyire hiányzik olyankor, az sok, nagyon. A hazautazásnál már csak a visszautazás volt a kedvesebb nekem, ahogy a 120 a vonaton zötyögve visszaszámolódott és a Nyugati pályaudvaron a vonatról leszállva egy öleléssel meg egy csókkal lenullázódott: én itt vagyok itthon, ahol Ő van, én akkor vagyok igazán boldog, ha Vele lehetek.
Hoztam nektek képeket otthonról.
Elég sokat fotóztam a hétvégén, amióta van fényképezőm igyekszem mindent megörökíteni, hogy aztán itthon újra meg újra megnézzem a fotókat, újraéljek magamban kedves történéseket, valószínű azért sem írok blogot, mert ennél sokkal jobb a fényképek nézegetése.
Képzeljétek, otthon a kertünkben lakik egy gyík. Illetve nyilván több is, de van egy magamutogató jószág, aki a kis sziklakertben a kövek alatt lakik és egész hétvégén a köveken napozott. Nagyon barátságos kis állat, türelmes is, felettébb, minden irányból engedte magát fotózni, olykor egész közelről, rendkívül fotogén, egy alkalommal még azt is tűrte, hogy végigsimítsam a hátát. Mikor eljöttem megkértem Apát, figyeljen majd a gyíkra és remélem mikor legközelebb otthon járok, megint ott napozik kinn a köveken.
kicsit a rest in peace - gyík benyomását keltheti a kép, de nem, a gyík él és virul, csak most neki ez a keret áll jól
