A műtőasztalon üldögélve, láblógatva a műtősnővel beszélgettem kicsit és egyetértettünk abban, hogy nem létezik sajnos felvilágosítás anyajegy-ügyben. Mondott egy jót, az emberek többsége tudja, hogy kinek mikor milyen tisztasági és intim betétre van szüksége, bezzeg hogy milyen veszélyekkel kell számolnia a bőrét illetően, arról nem sok fogalma van. Abban is megegyeztünk, hogy valami bajnak kell történnie rendszerint ahhoz, hogy az ember igazán odafigyeljen magára. Én néha lehet túlzásba is viszem, gondoljunk csak legutóbb a belgyógyászatos kalandjaimra, mások Rennie-vel kezelik a gyomorfájást, én bezzeg nem bírtam ki, míg nem kerültem be a gyomortükrözésre:D
Mikor megjött a doki, azonnal nekiszegeztem a kérdést, hogy most akkor hogy is van ez a dolog a gerincemmel, mire közölte, hogy nem lesz baja a gerincvelőmnek....különben meg törődjek bele, hogy kivágja az egész gerincemet, azért is. Mondom jóvan... Nem fájt, nem szokott. Néha szisszegek, a műtős megkérdi jól vagyok-e, de a doki megelőz még mielőtt válaszolnék: "ez a zorácska ez ilyen nyöszörgős, szereti sajnáltatni magát" és én röhögve kérem, hogy ne kössön a hátamra a cérnából nagy csomókat, ha lehet. Az aktus végén megszorítottam a kezét, mikor odahajolt a fejemhez és megbeszéltük, hogy szerda este megmutatom neki magam, aztán majd két hét múlva varratszedés.
Kb. így zajlik, a dokim szerint sem vagyok tehát más, csak egy nagy gyerek. Amúgy nem fáj, és most is csak a nehéz súlyok emelgetésétől vagyok eltiltva, bringázás és misszionárius póz.
