Lehet, hogy nem is voltam olyan elviselhetetlen abban a 3 napban, mert nem menekült el mellőlem. Söröztünk, jókat sétáltunk, láttunk kékre festett tócsákat a körúton, masírozó rohamosztagot, itthon jókat ettünk, jókat játszottunk, nagyokat nevetgéltünk és jó volt mindig karnyújtásnyi közelségben tudni Őt, puszit adni-kapni a sör mellé a retrókocsmában, vagy ebéd után itthon; az utcán sétálgatva, a youtube-os misheard videókon való kacarászás közben, az ágyban összebújva, a jó éjszakát-ok mellé, a jó reggelt-ek mellé; éjjel felébredve betakarni, reggel az Ő mosolyát látni és az ölelésébe bújni, újabbnál-újabb beceneveket kitalálni egymásnak, napokon át együtt idétlenkedni.
Az egyik este a szokottnál csendesebb voltam, eszembejutott, hogy jön ez a hétfő, elanyátlanodtam és csak nyüszögtem magamban, fáradtan a hasára tettem a fejem, ő simogatta a hajam meg az arcom és én elszenderedtem. Mikor felébredtem megsimogattam az arcát, és nagyon örültem, hogy itt van velem.
A hosszú hétvégén sütöttem magunknak rakott palacsintát és egy kis gyertyát tűztem a tetejére. Egy éve ilyenkor találkoztunk először, azóta van nekem, azóta vagyok neki. Megfogtuk egymás kezét, lehajoltunk a tortához és együtt fújtuk el a gyertyát. Nosztalgiáztunk párszor, emlékszel arra, amikor...? és arra amikor...? és persze mi nem felejtettünk el semmit azokból az első napokból sem, amikor kezdődött.
Nekünk nem csak a szemünk ugyanolyan színű, de a hülyeség mutatója is erősen kileng a pirosba mindkettőnknél, talán ezért értjük meg egymást ilyen jól. Felnőtt gyerekek vagyunk, vagy gyerekes felnőttek, nemtom, csak azt, hogy jó együtt. Cicu. Tupu.
Már egy éve Őt szeretem és igazán, nagyon boldog vagyok Vele.
