Azt meséltem már, hogy nem nagyon szeretek metrózni? Nem volna jó, ha jönne egy világháború, mert nehezen bírom fény nélkül (vö. nem költözöm szűk ablakkal bíró lakásba, ahol sötét van), úgyhogy elsők közt ölném meg magam a föld alatti pincékbe meg bunkerekbe bujkálás közepette, ugyanezen okok miatt a 2030-as világégésről szóló posthuman future-moviek szerepének eljátszására is alkalmatlan volnék, de Dániába se költöznék semmi pénzért.
Szóval. Ha van alternatíva hanyagolom a metrót, de arra is képes vagyok minden további nélkül, hogy 2*20 kiló szatyorral a kezemben felmásszak a felszínre, átcuccoljam magam villamosra és a hazaérésre fordított időt megkétszerezzem csak azért, hogy ne a föld alatt kelljen közlekednem, hanem fenn, ahol van napfény (ha este van, holdfény), emberek, másik villamos, ne adj isten fák. Pénteken is így csináltam, így aztán nagyjából képben vagyok mi a helyzet a Hungária körúton a Népliget és az Árpád híd között, az egyetlen ami furcsa volt egy Edvin Marton óriásplakát a Thökölynél, ami újévi koncertre invitál, ottfelejtődött, semmi egyéb rendkívüli.
Az ilyen open my heart and soul napjaimon szeretek valóban nyitott szemmel járni, figyelni az embereket. A villamoson volt egy öreg papek, szutykos gatyában, lecsúszott bojtos sapkában, ideges ficergő mozdulatokkal, láttam, hogy a közelben álló tinik röhögcséltek rajta, én meg sajnáltam az öreget, akinek a szeme éppen ugyanolyan barna és fátyolos volt, mint megboldogult apai nagyanyámé. Láttam húsz körüli fiút szürke-fehér-világoskék buffalo cipőben, akinek kapcsán azon gondolkodtam én mikor voltam utoljára trendy és rájöttem, olyan 10-11 körüli lehettem, mikor mind egyforma fekete biciklisgatyába jártunk, legfeljebb az oldalán lévő betoldás különbözött, persze titokban szerintem mindenkinek volt olyan is, amiben neonrózsaszín és olyan is, amiben neonzöld csík volt. Mindenesetre ez a patacipő iszonyúan randa, pisztollyal a halántékomon se venném fel.
Még az is volt aznap, hogy az egyik buszra felszállt egy fiatal cigány pár, egy aranyos kisfiúval, akinek macis sapka volt a fején. Az apukája büszkén mutogatta felám a csemetét, akivel egymásra bazsalyogtunk, megkérdeztem tudja-e a nevét, de a papa felelt helyette kevert román-magyarral. A gyerek nyöszörögni kezdett, mire papa bólogatva mondta, hogy kell neki a tütü, majd átadta a helyet anyukának, aki karjába vette gyerekét, előrántotta a bal mellét és elkezdte szoptatni.
Két napja írom már ezt a postot, valahogy nem tudom befejezni, mindenesetre úgy gondolom még ide tartozik a bekezdés ami a ma éjszakai álmomról szól: egy nagyon pici baba volt a kezemben, alig pár hónapos, fiú, de nem tudtam meg a nevét. A saját gyerekem volt és ügyetlennek éreztem magam, kezemben tartva, hogy nem tudom mit kell igazán csinálnom vele és azt is teljesen pontosan éreztem, hogy még nem voltam elég érett hozzá. Valószínűleg nem volt tervezve, csak jött. Valami nagy aulában sétáltam vele, nem volt ott senki, eszembejutott, hogy talán éhes, leültem és megszoptattam. (Így jár, aki lefekvés előtt ilyesmiről ír, nem árt erre is odafigyelni.) Ez nagyon bensőséges volt, gondolom ez tényleg ilyen anya és gyereke közt. Felemeltem magam elé, mosolygós baba volt és szép, én pedig egyszerre szerettem nagyon és egyszerre voltam nagyon szomorú, mert tudtam, hogy egyedül kell őt felnevelnem.
