A tegnapi nap igazán lehetett volna másmilyen, kevésbé nyomasztó, kevésbé gondterhes, de már minden eldőlt délelőtt és utána csak nőtt a kupac, én meg a nap végére egy merő görcs voltam, megpróbáltatások sziasztok. A munkahelyi döntéshelyzet, melybe kerültem, a szokásos határozatlanságom, a sok pro és a sok kontra, valami, amit értékelnem kéne, mégis inkább vakarózom tőle, a döntésképtelenség, ami 27 éves koromra sem javul egy cseppet sem, szóval már benn nagyon elfáradtam. Arra nem volt erőm, hogy lemenjek a csütörtöki Tandembe; utólag a legkevésbé sem bánom, még várt rám aznap este ez-az, és jobb, hogy mindez otthon talált meg engem.
Beszéltem Anyával, a kilencvenhány éves Mamus kórházba került, megműtötték és a dokik azt mondták, bármikor bekövetkezhet a legrosszabb. Aggódom Anyáért, aki féltő gondoskodással vette körül és látogatta, gondozta Apával a két kis öreget, mintha a gyerekük volna, pedig csak az unokahuguk. Szeptemberben elment a Papus és most mind tudjuk, a Mamus sem lehet már sokáig velünk.
Ráadásul a babám is beteg, én pedig ezen a ponton tényleg halálra aggódom magam; ha igazán féltesz valakit, egy makacs influenza is a világ legsúlyosabbjának tűnik, kell ezt magyaráznom? Úgy az ötödik telefon után tudtam csak megnyugodni, mikor már jobb volt kicsit a hangja.
Attól félek, ez a mai nap semmivel nem lesz se jobb, se könnyebb, mint a tegnapi.
