Vegyük ezt az átlagos hétfőt, hogyan is lesz egy ártalmatlan első napból egy elbaszott, utolsó szar nap, akkor a recept szerint kell hozzá nettó 9 óra tömény meló fulladásig, a rossz életvitel biztos tudata, egy múlt héten mára megbeszélt, majd elfelejtett találkozó miatti "bocs, majd máskor" mindenképp kellemetlen szabadkozása; az aktuálisan 5 perc alatt rámtörő anyajegy-para (ez kétség kívül önmagában is épp elég nehéz tehertétel mindahányszor, higgyed el, olvasó, és ne tudd meg, soha), a hozzá elválaszthatatlanul tartozó 'nemsoká megdöglök' érzéssel és gyomorgörccsel, továbbá a 'holnap mindenképp fel kell keresnem a dokimat' ilyenkor bármit felülíró elhatározásával; az előbbiek okozta elkeseredéshez párosuló 'jó volna most nem egyedül lenni, hanem Vele' melankóliájával; a könnyű esti mozinak gondolt, sok idő után újra nézett, végül aztán még nyomottabbá tevő Született gyilkosokkal, majd aztán nulla óra hét perckor egy jóbarát atyaian és jogosan lebaszó és földbedöngölő levelével, az addigra elhatalmasodó haljakmeg-feeling megtízszereződésével, a már meglévő bűntudat mellé így társként érkező 'már a barátságra is alkalmatlan vagyok, mi a fasznak élek tehát?' költői, önmagam ellen irányított kérdésével; és amikor ez a sok minden lecsapódott újra, egyben az egész kurva nap, úgy nulla óra tizenkettőkor, akkor az asztallapra ejtettem a fejem és ömlött a könny sűrű patakokban a szememből, teletaknyoltam körülbelül tíz papírzsebkendőt és most ha egy amerikai filmben lennék kimennék a fürdőszobába, kinyitnám a kis faliszekrényt és a tükör mögül elővenném a gyógyszeres tégelyeket és magamba döntenék vagy hármat, hogy aztán másnap úgy találjon rám a lakótársam, hogy fekszem itt kinyúlva, ernyedt végtagokkal, the end, de nem vagyok amerikai filmben. Könnyű lenne pedig. Sokkal könnyebb, mint megélni most a saját valóságomat.
Jó éjszakát.
