Úgy csináltam a sírást, hogy ne lássák.
Anyukámmal ígéretet tettünk egymásnak. Ma nem sokkal indulás előtt odajött mellém és azt mondta, na figyelj édes gyerekem, ígérd meg, hogy mostantól nem mondod ki azt a szót, hogy depresszió, nem olvasgatsz erről, nem keresed magadon a tüneteket, jó? Kérdeztem tőle, hogy szerinte ez miért jó, mire valami olyasmit mondott, hogy ez legyen amolyan öngyógyítás. Aranyos. Hülye, aki nem akarja az anyját megnyugtatni, mondom oké, de csak ha többet eszel mostantól, és elkezded szedni a Béres-cseppet. Megijesztett azzal, hogy 2 hónap alatt 3 kilót fogyott, már 50 kiló sincs, őt is felemésztik a gondok, féltem. Megegyeztünk. Aztán ő megmagyarázta nekem a vasútállomáson a vonatra várva, hogy miért nem tudja majd napi 3x rendesen bevenni a cseppeket, én pedig anélkül, hogy megszegném a fogadalmam - oké, nem mondom ki -, már most tudom, hogy nem tudom betartani: attól, hogy nem mondom ki, hogy úgy teszek, mintha a szőnyeg alá söpörném, attól még létező probléma marad, és ehhez kevés az ilyen 'anyám kedvéért megteszem' - önszuggeszció. Úgyse megy. Néha muszáj hazudnom azoknak, akiket szeretek. Mesterien erőltetek mosolyt az arcomra, miközben összeszorított fogakkal ordítok befelé.
Most jól vagyok, csak mostanra szétbaszódott a gyomrom.
