Egész nap olyan nehéz a szemhéjam, mint valami mázsás tégla, és nem foghatom fáradtságra, mert előző este is aludtam eleget és ez amúgy is érezhetően másfajta, nem az, amit akkor érzünk, ha álmosak vagyunk. Csukott szemmel a legjobb, hogy ne fájjon ez az érzés, de aludni azt nem tudnék. A metróban majdnem elájultam hazafelé jövet, úgy támaszkodtam a bazi nagy kék oszlopokba. Bátornak éreztem magam, amikor a fehér csíkhoz közel mentem, és az ottani oszlopnak dőltem, arra gondoltam, hogy ha most elájulnék, lehet hogy rossz helyre esnék, azt aztán az én anyámat szidná mindenki a hármas metró vonalán órákig. Szédülök, hőemelkedésem van, rossz. Az utcán járva azt látom, hogy minden embernek van valami az arcára írva, érzi magát valahogy, én nem érzem magam sehogy és ha kívülről nézem magam, nem látok mást, csak egy katatón rezzenéstelen, mielőbb hazaérni akaró, összezárt szájú nyomit, akinek időről-időre megcsillan a könny a szeme sarkában.
Ha kívülről nézem magam, csak egy egyre halványuló képet látok.
