Hétfő. Levelek.
x: Mi tart vissza? Ilyet kértél. Most itt van.
z: Milyet kértem?
x: Olyat, aki a tested minden nap gondosan összemocskolja, a
lelked viszont szépen letöröli, amikor kell.
Kedd. Találkozás.
Különös játék volt, bújócskázni a Media Markt-ban, azt mondta a telefonban, megkereslek, maradj ott, én a CD-k közt settenkedtem, épp a sor végén, mikor megláttam őt a középső csapáson sétálni; hosszú fekete kabátban és napszemüvegben volt. A mosógépek közt bujkálva még egyszer láttam, de ő nem vett észre. Aztán felhívott és én elárultam hol vagyok. Leültünk egy harmadosztályú presszóba kapuccsinót inni és nem akartam annyira beszélni, mint inkább hallgatni, beszéltem az utóbbi időben sokaknak, épp eleget. Most az asztal másik oldala volt a főszereplő, és benne kicsit magamra ismertem: az elfuserált magánéletről mesélni akárhogy is, néha nagy megkönnyebbülés. Aztán hazahozott, ennyi volt és nem volt több, nem lesz több.
Nincs egyszerűbb, mint egy vadidegennek kitenni a lelkünket az asztalra. Nem jár felelősséggel. Játszottunk egyet valakivel, aminek nem volt tétje és a játéknak szigorú szabályai sem voltak. Itt nem lehetett rosszat dobni a kockával. Ez a találkozás is jó volt valamire, ha másra nem is, hát arra, hogy megtudjak valami újat jelenkori önmagamról: az ismeretlentől való félelemnél sokkal erősebb bennem a bátorság és kíváncsiság, hogy közelebb menjek ahhoz, amitől valójában remeg a térdem. Remeg az izgalom okozta félelemtől, a félelem okozta izgalomtól.
Szeretnék legközelebb én írni valakinek úgy, ahogy ő írt
nekem. Reflexből. Megérzésből. Játszani. Nem számít, ha tiszavirág életű az élmény, a lényeg, hogy az első perctől az utolsóig érezd közben jól magad. Valami ilyesmi lehet a carpe diem.
