R e t r o s p e k t í v 1.
Vasárnap
Az előző napi borok... kivitt a szomjúság hajnalban a konyhába ásványvízért, és legalább ötször keltem arra, hogy szakad rólam a víz. Korán keltem és a Vonzás szabályait néztem az ágyból, kávét szürcsölve. Az előző napra gondoltam, mosolyogtam és mikor a tükörbe néztem, láttam meg, hogy kinn felejtődött a vigyor az arcomon. Néztem, biztosan én vagyok-e a lány, aki visszanéz, megszoktam már a szomorúságot az arcán. Megváltozott. Szemén száradt szemfesték, szívében szeretet. Arcán lemoshatatlan mosoly.
Délután elindultam cipőt venni, amiből végül egy pulóver lett. Délelőtt vettem észre, hogy a Művészben játsszák az Erost, már régóta akartam, csak sose volt jókor, levél a levlistre, hogy hátha valaki, persze elmentem volna egyedül is, csak úgy szinglisen. Végül hárman lettünk és próbáltuk megfejteni a három félórás rövidből összeállt filmet, hogy mit is akart a három rendező. Részemről az első két darab tök feledhető, de a Wong Kar Wai sztori megrendítően szép a kurváról meg a szabólegényről.
Hűtőt akartam olvasztani este. Ehelyett el rán gat tak sört inni az Íjászba, nehogymár hűtő, ahol tovább fejtettük az Erost, innen már csak egy ugrás volt a párkeresés és -találás körüli örökös szerencsétlenkedésünk, ami aztán régi élmények felidézésébe, illetve az anális szex mibenlétének sokadszori kitárgyalásába torkollt. Statisztikailag négyből három kontra ez ügyben, egy másik felmérés szerint négyből háromnak a napi 4 szex nem sok, sőt akár nonstop dugna, ha tehetné, mindkét hármasban benne vagyok, ha még tudjátok követni matematikailag.
Akkor én hazamegyek most, mondtam, de itt már nem kellett sokat győzködni, hogy ne tegyem, úgyhogy én is a Szilvuplében kötöttem ki, egy sörig jó voltam, aztán jött a szokásos mit keresek itt-érzés, fogtam a hátizsákom és magam mögött hagytam az éjszakai életet, ami amúgy nem volna olyan rossz, ha mondjuk nem volna egyedül az ember; a barátaim és köztem csak az a különbség, hogy míg van, aki minden áldott este hajszolja, hogy legyen valaki, a másik kettő meg mintha megtalálta volna ami jó neki, addig én nem tudom hogy kell csinálni, lehetőséget teremteni magamnak, nyitni, meglátni, nem tudom. Belőlem egyelőre még mindig hiányoznak a kereső üzemmódhoz szükséges rutinok. Passzíve viselem ahogy hömpölyög minden, nem keresek, ellenben szívesen venném, ha megtalálva lennék majd egyszer egy szép napon.
A Körúton zsebretett kézzel sétáltam és ugyanazt a kérdést tettem fel magamnak, amit feltettem már párszor, hogy hát szóval ezek szerint ilyen egyedül lenni? Valahol a Nyugati és az Oktogon közt félúton megvilágosodtam. A korábbi 'nem bírom ezt elviselni' érzés helyébe a 'jé, hát nincs is ebben semmi ijesztő' érzés lépett. Magányos az, akit nem szeret senki. Semmi nem emlékeztet arra, hogy egymagam volnék ezen a kurva világon. Ha valamitől mégis megijedtem tegnap az az, hogy vasárnapi ebédre konzerv aprópecsenyét eszem és vacsorára skót menüt a burgerkingben. Nem főzök csak magamnak. Ha ketten voltam-vagyok kiteszek magamért, mert azt mondják az ő szívükhöz a gyomrukon keresztül vezet. Magamnak főzni nem nagy öröm, magamat elbűvölni nem cél és amúgy sem tudom kivenni a húst a fagyasztóból, mert menthetetlenül benőtte a hó.
