Tegnap este már épp egész jól voltam, túl ez esti nyolcas zokogáson, egészen addig a pillanatig, míg tizenegykor ki nem vonultam fogat mosni, mert akkor hirtelen megtaláltam a legújabb okot a bőgésre. A piros fogkefe.
Aztán bevonultam az ágyamba és módszeresen telezokogtam a párnámat, megsirattam az elmúlt fél évemet, meg mindazt amit elveszítettem, mindazt, ami megismételhetetlen és pótolhatatlan, ami olyan ürességet hagy maga után, amit halvány elképzelésem sincs, hogy mi tölthet be. Ki tölthet be.
Képtelen vagyok kidobni a pirost. A hivatalos verzióm szerint sose tudni, hogy az én sárga fogkefémmel mikor történik valami, jó, ha van egy tartalék. A nem hivatalos-önáltatós-szánalmast szerintem bárki kitalálja.
Pedig nincs legközelebb.
