Nem kell nagyon örülni. A doki is méregette, ja, helyes kis fényes, a kicsi ebből jó, a fényes meg az első szarra emlékeztet. "Egy hónap múlva megnézzük újra", mondta, és azt is, hogy ha valamit le kell szedni, akkor ez lesz a következő. Úgyhogy ismerve a forgatókönyvet, nem fog meglepetésként érni, ha egy hónap múlva időpontot egyeztetünk egy újabb futó találkozásra az ambuláns műtőbe, ahol már lassan előre köszönnek az asszisztensek, meg a szike. De egyelőre nem kell fosnom, nincs baj. Most nincs, a dokim meg majd tesz róla, hogy ebből a kis geciből soha ne is legyen. Vállamat sem rándítom. Nekem ezzel kell együttélnem. Egy idő után már nem fogom tudni számolni és észben tartani hanyadik jön, most még megy, szám szerint az ötödik vágásra, összevarrásra és hegre készülök. Egy idő után rutinná válik. Műtét, kókadozva dolgozás a lidokaintól, másnap kontroll, két hét macerázás a zuhanyzással, két hét múlva varratszedés, izgulás a szövettan miatt, megkönnyebbülés, amikor azt mondja a doki, minden rendben. Aztán hazamész, nézegeted a heget a tükörben és tudod, ennek sem lesz ideje elhalványulni és már jön a következő. Vagy ezekkel élek, vagy ezek nélkül halok. Zokni vagyok, amit addig stoppolnak, míg aztán fel nem adja az anyag, ennyi volt, kuka, szevasz.
Köszönöm a sok biztatást, kedves barátaim, ismeretlen olvasóim, ha nem is mondom mindig, azért nagyon jól esik.
