Vajon hogy meséli el otthon a hülye japán túrista a képet, amin a Hősök terén feszít egy capoeirázó csoport előtt, háttérben a Hősökkel? Gondolom a Műcsarnokból csődültek ki a tahói, az nem zavarta őket, hogy a bringára támaszkodva magam is nézem a rodát, ott ténferegtek előttem. Persze ehhez nem kell japán túristának lenni, a magyar is tud bunkó lenni, volt is. Mindegy, az egyik srác - fekete volt, tételezzük fel, hogy brazil - nagyon szépen mozgott, persze ő profi capoeirista volt, a mozdulatai művésziek voltak, meg mintha benne lett volna a capoeira története, egyszerre harcolt és táncolt.
Aztán a japánok miatt meguntam az egészet és akkorára megérkezett a nemrég újított tökjó outiján az Exem, akivel megnéztük az óriásplakát-kiállítást. Aztán leültünk egy sörre és elmeséltük egymásnak mi van velünk, nem mintha nem kontaktálnánk gyakran, de így mégis más, személyesen. Jó volna, ha olyan lennék mint ő, aki azt mondja, egyedül akar most lenni, nem kell neki senki, neki is volt már más utánam, de igazából nem hiányzik neki most semmilyen kötődés. Szemlélődni akarok, mondta, jönni-menni, egyedül, én meg mondtam neki, azok után, hogy elmeséltem neki sokadjára is az elmúlt boldog-szomorú időszakomat, hogy én meg nem akarok igazán egyedül lenni, persze szemlélődni ettől még akarok. Azt mondta, akkor "keress olyat, aki ilyenésilyenésilyen" és én azt feleltem, nem keresek, nem akarok, eddig sem kerestem, mindig csak lett, aki volt. De most tényleg kell egy kicsit egyedül lennem, asszem, hogy megismerjem jobban azt a magamat, aki kijött egy 7 éves tartósból és átszédült egy egészen másba, aztán kénytelen volt 5 hónap után kiszédülni onnan. Csomó mindent tanultam az elmúlt időszakban és nem is gondoltam talán mindent végig. Azt sem tudom ki vagyok.
Most pedig megkenek két májkrémes szendvicset és elhúzok a picsába.
