Vannak pillanatok, amik bevésődnek; ahogy fekszünk összekuszálódva, a kedvenc zenéjét hallgatjuk, cirógatjuk egymást hosszú percekig, órákig. Máskor egymás talpát csiklandozzuk röhögve, mint az idétlen hülyegyerekek. De csak azután, hogy teljesült, amire két hete vártunk, elmerülni egymásban; homlokunkról úgy csöppen az izzadság, hogy szinte hallani, ahogy serceg a víz a másik forró bőrén. Soha senki nem ért hozzám így, minden mozdulat, minden érintés telis-tele van szeretettel. Bevésődik, a jót könnyű megszokni. Ágyam csatatér, az én rumlimban pedig jól néznek ki az Ő holmijai, székemen a kockás rövidnadrágja, szekrényemen a borotválkozócucca, a fürdőben a tusfürdője, a földön a hátizsákja, a bőrömön az illata.
Csak pár órára kellett elmennie, nem bánom, mert a hobbijának hódol, és én ennek örülök, aztán pedig ide jön majd vissza, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk. De csak így nem nehéz várni rá.
"Alig várom, hogy vasárnap hajnalban felébresszelek." - mondta tegnap, még a kényszerű várakozás idején, és bizisten én is alig várom, hogy hajnal ötkor tényleg arra ébredjek, hogy belecsókol a nyakamba és magához húz. Szeretek így ébredni.
Néha fekszünk, fejünk egymás mellett, és úgy pislogunk, meg kacsintunk egymásra, hogy közben a szempillánk összeér. Olyankor érzem csak igazán, hogy senkivel nem lehetne most ennyire jó és hogy a szeme tényleg ugyanolyan színű, mint az enyém.
Kár, hogy nem létezik 'örökké'. Ha tudnám, hogy van, azt akarnám, maradjon mindig így. És szívem szerint elmondanám ezt neki is, de egy gyáva szar vagyok és nem merem.
