Az utolsó éjszaka itt, ahol másfél évig laktam, hegyekben állnak a cuccaim. Most nagyon furcsán érzem magam, órákkal azelőtt, hogy elhagyom a helyet, ami sokáig volt az otthonom. Hogy elköszönök Tőle, aki a társam volt, hazudnék, ha azt mondanám nem vagyok melankolikus; noha tudom, így van ez rendjén; új élet, külön, majd aztán mással... de most kicsit ijesztő arra gondolni, hogy ugyanez már sosem lesz még egyszer ugyanígy.
Biztos könnyebb egy ilyen elköltözés, ha a felek haragban válnak el egymástól, de mi barátok vagyunk, barátok maradunk. De már egy ideje nem több és az elmúlt időszakban hol az ész, hol a szív, hol az ösztönök azt sürgették, hogy búcsút vegyünk egymástól. Ma kiköltözünk egymás életéből és én a legjobbakat kívánom Neki, aki éveken át türelemmel és szeretettel viselte tökéletlenségemet, akivel együtt nőttünk fel, akivel ha nem is voltunk sosem tökéletesek együtt, mégis nagyon klasszak voltunk. A legfontosabb útravaló ebből az a rengeteg dolog, amit ketten tanultunk meg együtt: magunkról, egymásról, másokról, meg húsz és huszonhét közt mindent az életről.
Összecsomagoltam. Indulásra kész vagyok.
