zora

Az érzéstelenítőtől kábán hazatámolyogtam, a doki alighogy szúrt, már nyomta is a szikét, ezúttal a hátamba bele, már nem új az érzés, milyen mikor a húsom tépik, aztán összevarrtak és leragasztottak. Két és fél óra múltán olyan két és fél óráig fáj, aztán el lehetne felejteni, ha nem lenne vele a macera, a holnapi kötözés, hogy kriplimód tudsz csak fürdeni, hogy ragasztgatni kell majd a varratszedésig. Két hét, semmiség, negyedjére már rutin.
A legrosszabb, hogy a bicikliről erre az időre saját érdekemben kénytelen vagyok lemondani, miután olyan helyen van a seb, ami erősen húzódik bringa közben, én meg nem kísértem a szerencsémet. Minekutána ez az egyetlen igazi élvezet jelenleg az életemben, nem merek magam sem belegondolni, hogy milyen napoknak nézünk itten elébe a blogon...